'97 őszén, még messze a szélessávú instant hozzáférés kora előtt jártunk. Kun Árpi barátom érkezett haza Párizsból, hozott egy csomó friss lemezt, amik éppen a legkapósabb cuccok voltak az ottani Virgin Megastore-ban. A két befutó a Clandestino és Lhasa még szintén ropogós La llorona című albuma lett.

Az elsőt pimasz egyszerűségéért és bájáért csodáltuk ("kamuzene", ahogyan első hallgatás után egy kedvesen sznob jazzrajongó barátom megfogalmazta), a másodikért az éteri világfájdalom és az énekesnő fátyolos hangja miatt rajongtunk (és persze mindkettőben ott rezgett a spanyol nyelv érzékisége és varázsa).

Nem volt még benne az emberben a reflex, hogy az interneten azonnal rákeressen bármilyen információra, úgyhogy Lhasából is a hangján kívül sokáig csak ez a meseországi név maradt a fülünkben. Azóta persze tudom, hogy USA-mexikói szülők gyermeke volt, népes családjával, testvéreivel és féltestvéreivel modern nomádokként lakókocsiban járták be mindkét országot, hogy TV nélkül nőttek fel, helyette esténként a tábortűznél énekeltek és zenéltek közösen. Hogy azután egy harmadik országba, Kanadába költözött, Montreálban készítette a már említett spanyol nyelvű első albumát '97-ben. A lemez nem várt sikere elől Franciaországba szökött, hogy testvérei cirkuszi társulatával dolgozzon. Cirkuszi élményei ihlették második lemezét (The Living Road), amelynek a koncertturnéján a Szigeten is bemutatkozott.

Az utóbbi két évben már a mellrákkal küzdve vette fel harmadik, immár teljesen angol nyelvű albumát (Lhasa). Maradt természetesen a melankólia, a dalok filmzeneszerű szövete, a visszafogott akusztikus kíséret, teljesen levették viszont a második albumon finoman alkalmazott elektronikai fűszerezést, helyette inkább szinte jazzes a megszólalás, és beszűrődnek a fátyolos alt-country-s színek is. Az angol nyelv miatt nem olyan egzotikusak a dalok, hagyományosabb (angolszász) énekes/dalszerző anyaggal van dolgunk. Szerintem ez is Lhasa-t dícséri, aki nem akart megmaradni az egzotikus latina díva szerepében, természetesen lépett ki ebből a világból, mindig arra rezonálva, amiben éppen élt, ami körülvette. Ha türelmes az ember, többedszeri hallgatásra megnyílnak a dalok, hiszen tele vannak rejtett finomságokkal, még sokáig itt marad a fülünkben a hárfa, a rezonátor gitár, de főleg Lhasa hangja... 

Végül, de nem utolsósorban, itt a Con toda palabra a második lemezről, az egyik legjobb klip, amit valaha láttam..., félúton valahol David Lynch és egy skandináv horrorfilm hangulata között, véres, latyakos, érzelmes, lebegő, misztikus, éteri tiszta...