HTML


Ebben a blogban
a Civil Rádió
zenei szerkesztőinek
írásait olvashatod


Utolsó kommentek

  • gospelradio: jól magára hagytuk az oldalt. szégyellem magunkat! :-( (2010.08.16. 23:46) Lhasa de Sela 1972 - 2010
  • pallai: @turorudi: Zoli, szervezői és pártfogói érdekeltségem nem anyagi jellegű (magyarán: egy fillér jöv... (2010.03.03. 10:14) A magyar dzsesszkritika jövője
  • turorudi: Péter, neked szervezői és pártfogói érdekeid fűződnek azokhoz a zenészekhez, akik miatt háborogsz ... (2010.03.03. 01:53) A magyar dzsesszkritika jövője
  • Korski: Köszönjük! Kanyarodj egyszer Zugló felé és nézd meg a cd kínálatot. (2009.12.29. 09:26) Best of 2009
  • gospelradio: 5 év? Gratula! lassan el kéne kezdenem kölcsönkérni a lemezeidet. No persze kezdjük először csak ... (2009.12.26. 23:08) Best of 2009
  • Utolsó 20

2009.09.14. 17:15 pallai

Fesztivál jegyzetek, 2009. szeptember 10-13.

Szeptember 10.-én, csütörtökön a Trafóban növekvő irritációval hallgattam német és dán csapatok (Erdmann 3000, illetve Lotte Anker Quartet) céltudatos erőlködését, nehogy - akár egy félhang erejéig is - amerikaiasnak vagy jazzesnek tűnjék a zenéjük (pedig egyébként milyen jól bírta hangszerét a nem-weimari Lotte!).

Csodálva bámultam hallgatótársaimat, akik feszült figyelemmel követték az egyébként szabadságában is strukturált, ügyes, de se-hús-se-vér muzsikát, melynek fénypontja az volt, amikor az aranyos Lotte elhaló szaxi-futamai alatt a dán dobos perceken át egy fehér zsebkendőt lebegtetett és csavargatott (hű de avantgárd!), miközben a profilból a politikus Fodor Gáborra emlékeztető albínó zongorista olyan mozdulatokat tett, mintha szellenteni próbált volna, de igazából a húrokat tépkedte. Amikor rájöttem, hogy Végső Zoli is jelen van, regisztráltam, hogy ott semmi keresnivalóm nincs.

 Átmentem jelenlegi otthonomba, a Budapest Jazz Clubba, ahol a Gayer Mátyás Trió fergeteges koncertet produkált. Matyi (17 éves nagykanizsai gyerek – most kell elkapni, mielőtt érettségi után elnyeli Bostonban a világhírű Berklee School of Music, ahová már elnyerte az ösztöndíjat.) újfent bebizonyította, nem csupán ragyogó technikával rendelkező csodagyerek, hanem nagyszerű komponista, sőt még a sztenderdeket is úgy teszi magáévá, hogy már a témák játszása közben meglepetéseket okoz. A bőgős Farkas Norbi egy év leforgása alatt egy évtizednyit fejlődött, míg Benkó Ákos hamarosan megizzasztja két dobos mesterét: Baló Pistit és  Mohay Andrist. Jóformán telt ház volt és hatalmas sikert arattak. Ezt követően, a földszinten Bolla Gabi és barátai jammeltek. Alapjában véve a klasszis Bolla Quartet játszott, Orbán Gyuri helyett Pecek Lakatos Krisztiánnal a bőgőn. Gabi és Szakcsi Robi egyenesen elképesztő volt. Szívből jövő, hihetetlen magas színvonalon játszott, blues-alapú hard bop ömlött belőlük. Sajnos csak egy félórát bírtam ebből meghallgatni, mert már nagyon fáradt voltam, de Gabi egyik balladája közben kicsordultak a könnyeim. Én annak idején erre a zenére jelentkeztem. Nem azt mondom, hogy állítsuk meg vagy fordítsuk vissza az órát, azt sem, hogy ne legyen magyar, norvég, bolgár vagy ír ízű jazz. Még azt sem, hogy ne legyenek érdekes kísérletek, csak azt, hogy azért annyira tudatosan és erőltetetten ne feledkezzünk meg arról, mint ahogy azt aznap a németek és a dánok tették, hogy a jazz amerikai műfaj és egyáltalán nem szégyen, ha azt valaki amerikaiasan játssza. Nem bűn, ha a jazznek van sodrása - még az sem, ha  ritmikusan pulzál ( a "swing" szót már le sem merem írni), bocsánatos még az is, ha a muzsika felsőfokú zeneelméleti képzés is nélkül is élvezhető.
 
Miért van az, hogy a kritikai vélemény és a kortárs-irányzatok megmondó emberei a jazzes hangzású jazzt ma már folyamatosan taccsra teszik? Még szerencse, hogy a jelek szerint a közönség, ráadásul a színültig megtelt BJC-ben látható fiatal közönség nem ért egyet velük. Pedig még csak hip-hop-ot, trip-hop-ot és egy fikarcnyi elektronikát sem hallhattak.  
Másnap visszamentem a Trafóba, nehogy a maradiság vádjával illethessem magam. Egyébként is ebben a városban muszáj, hogy ott időnként láttassa magát az ember, különben elveszíti értelmiségi besorolását. A litván Saga Quartet előadására értem oda. A szaxofonos Liudas Mockunas és a zongorista Dmitrij Golovanov viszonylag egyszerű témákból építkezett – kettejük közt izzott a zenei empátia – és az építkezés gyakran izgalmas, kötetlen kollektív improvizációba (ékes magyarsággal „free”-be) torkollott. Nem vagyok a „free” híve, de ők nagyon jók voltak, nagyon együtt voltak, volt bennük szenvedély, fantázia és nagy adag humor. Az előre komponált részek is működtek, mind a négyen ragyogó zenésznek bizonyultak. A váratlan fordulatokban és sarkos zenei megfogalmazásokban dús muzsika teljesen magával ragadott. Ez, a „free” esetében, nálam meglehetősen ritka.
 
Őket követte a japán zongoristanő, Aki Takase ’Fats Waller Project’ elnevezésű mutatványa. (Lábjegyzet az utókornak: Thomas „Fats” Waller, fekete amerikai zongorista-énekes-komponista, a 20-as, 30-as és a korai 40-es években New York és London egyik bálványa volt. A New Yorkból eredő u.n. ’stride’ zongora-stílus legkiválóbb művelője. Virtuóz zenész, roppant termékeny zeneszerző, fantasztikus énekes – bizonyos szempontból a rap előfutárának tekinthető. Orgonistaként sem volt akárki, ezt a párizsi Notre Dame-ban is bebizonyította. Egyébként ő tanította a fiatal Count Basie-t orgonálni. Mondhatni a jazz Karinthy Frigyese volt, mert akár a nagy magyar humorista, ő is gyakran aprópénzre váltotta áradó tehetségét. Karinthyhoz hasonlóan, vendéglői vagy ivodai számláit gyakran úgy rendezte, hogy egy szalvétára sebtében lekottázott egy vadonatúj slágert, amellyel a pincér vagy a csapos elrohanhatott a zeneműkiadóhoz, ahol azonnal fizettek. Egyik világhírű számát egy taxiban szerezte útközben otthona és a klub között, ahol aznap este lépett fel. Magánélet és pódiumi egyénisége között nem volt törés. Nagykanállal falta az ételt (innen a „Fats” vagyis Dagi becenév), a nőket és az életet, mértéktelenül ivott és nagy mókamester volt, de mindenek felett, még mai mércével is, tüneményes zongorista. Számait még a mai nagyok is bevállalják, pl. Keith Jarrett és Herbie Hancock is neki-neki gyürkőzik Waller daraboknak.)
 
 
A japán zongoristanő három német zenésszel (Rudi Mahall basszusklarinét, Axel Dörner harsona/trombita és Paul Lovens dob) és a zseniális őrült amerikai gitáros-bendzóssal, Eugene Chadbourne-nal érkezett. Nyitásként Takase romlatlan stride stílusban, nagy virtuozitással és hitelesen idézte fel Fats Waller szellemét, majd a zenekar is csatlakozott hozzá, hozva a késői húszas – korai harmincas évek autentikus hangzását, majd kezdték lépésről-lépésre dekonstruálni a darabot, nagyon szellemes zenei megoldásokat alkalmazva, mígnem az előadás free-be torkollott, mégpedig kollektív improvizációba, amiből aztán megint csak egyéni szólók kerekedtek, majd vissza a témához. A következő szám iszonyatos hangzavarral, vagyis kollektív improvizációval kezdődött, amiből idővel kerekedett ki egy másik Waller dallam, amit viszont nagyszerű egyéni szólók tarkítottak. Aki Takase majdnem hogy Cecil Taylor eszköztárával rendelkezik, de még a legvadabb részeken is van struktúrája annak, amit csinál. Még akkor is muzikális maradt, amikor a könyökével és az öklével zongorázott.  Az egész előadásnak hatalmas lendülete, humora, sodrása, szenvedélye és, mondhatni, bája volt. Rajtuk is látszott, hogy nagyon élvezik, amit művelnek, kiváltképp Eugene Chadbourne-on, aki oldalt szétálló hajával, kopasz feje búbjával, elhízott, rövidnadrágba bujtatott testével, egy esetben fejére csapott női parókával igen komikus látványt nyújtott – gesztusairól nem is szólva, viszont félelmetesen uralta mindkét hangszerét és főleg a bendzsóból hozott ki olyan dolgokat, amilyeneket az ember nem is társít vele. Ahol indokolt volt, ott énekelt is, hitelesen a húszas évek stílusában, de úgy, hogy Wallerre sem hozott szégyent.
 
 
Ritka az a zenész, még ritkább az az együttes, amelyik parodisztikusan, de ugyanakkor érezhető szeretettel, ismerettel és megbecsüléssel tud hozzányúlni egy régebbi stílushoz és azt olyan művészi szinten de- és rekonstruálni, s közben modernizálni, hogy az embernek egyszerre támad nevethetnékje, táncolhatnékja, miközben leesik az álla a csodálattól. Lester Bowie emlékezetes „Great pretender” paródiájából a szeretet és az eredeti anyag megbecsülése hiányzott – nem is véletlenül. A pop világából legfeljebb Frank Zappa volt erre képes (lásd, illetve halld: „Tears begin to fall”) – de ő sem ilyen sziporkázóan. Feledhetetlen élmény volt.
 
Innen mentem vissza a Budapest Jazz Clubba, ahol Fekete-Kovács Kornél Quintettje játszott (Bolla Gabi tenor és szoprán szax, Szakcsi Robi zongora, Hárs Viktor bőgő, Mohay András dob). Oláh Kálmán után Kornél a legötletesebb magyar jazz-komponista és hangszerelő és talán a legjobb trombitás is (van belőlük talán 3 ebben a kategóriában). A Bolla Quartet ¾ részének jelenléte hihetetlenül megváltoztatta a kvintett vérmérsékletét. Kornél absztrakciója Bolláék jóvoltából igazi tűzzel párosult. Később Bolla Gabi mondta, hogy ez nem igazán az ő asztala, de nagyon örül, hogy mást is játszhat, mint a saját hard bop stílusát, mert így kiteljesül és tanul. A legmeglepőbb az volt, hogy a ház dugig megtelt fiatalokkal. Óriási és lelkes tömeg élvezte a zenét. A jam sessionre (Cumo és barátai) már nem volt erőm.
 
A szombatot kihagytam, de vasárnap elmentem a Dómba meghallgatni a Magyar Dal Napjának jazz kiadását. Nagyon jól éreztem magam, szerintem kiváló platform volt a műfaj népszerűsítésére. A negatívumok helyett inkább azokat emelném ki, akik feldobtak. Jelenési sorrendben Fábián Juli volt az első, aki belelkesített. Tudni illik, hogy magyarul jazzt énekelni piszok nehéz és nagyon nagy kihívás. Eddig jóformán Berki Tamás (róla majd később) volt az egyetlen, aki ezt tudatosan művelte. Juli jazzesre tudta hangolni „mekegő” és első szótagot hangsúlyozó nyelvünket. Nem kis teljesítmény. Mint mindig, most is kicsit túllőtt a célon a szavak nélküli rögtönzéssel (scat), aminek nem tud mindig gátat szabni, de azért szerettem, amit csinált, mert jól csinálta. Babosék Veres Mónikáját már hallottam, amikor kb. három éve felléptettük őket a Nyitott Műhelyben. Akkor Gyula teljesen elnyomta a gitárjátékával és tündöklő, szexi szépségén kívül semmi sem jött be nekem. 
 
A zenekarvezető, lévén a Magyar Dal Napja, kénytelen volt szabadjára engedni vokalistáját, akitől padlót most fogtam. Hihetetlen hangja van, tud is vele bánni. Voltak teljesen Janis Joplinra, de még inkább a szerintem Joplinnál is jobb, de viszonylag ismeretlen Lydia Pense-re (Cold Blood) emlékeztető átérzéssel és hangerővel előadott részek, de egyáltalán nem az ő stílusukban énekelt. Szerintem ő lett volna az ideális női komponense az öreg Szakcsi 2005-2006-os New Gipsy Jazz formációjának Rostás Mónika helyett. Lenyűgöző produkció volt és Babos is kitett magáért.
 
 
 
 
Falusi Mariannról nem tudtam, hogy kicsoda. Kerekes Gyuri barátom világosított fel, hogy a Pa Dö Dö (amiről már hallottam, de amit még nem) fele. Ha feketének születik, jó blues énekes lett volna belőle. Jazzt nem tud énekelni, de ennek ellenére élveztem, amit csinál. Berki Tamás nagyon jól frazírozott, de nem szeretem a hangját, viszont elismerem, hogy ő az úttörője a magyar nyelv jazzesítésének. (Hólyagom Kádár Gyuriéval egyszerre mondta fel a szolgálatot, s így találkoztunk futólag – mert visszafele is futni kellett, hogy ne mulasszunk sokat – a MÜPA WC-jében) Ezután jött a Modern Art Orchestra, a MAO. Hogy mennyire modern? Annyira nem, hogy meglegyen benne a kortárs lenyomat. A „hiányzik” szó egyébként félrevezető. Azt kellett volna írnom, hogy „nem volt benne”, mert nekem ugyan nem hiányzott. A MAO modern abban az értelemben, hogy a negyvenes évek derekától a hatvanas évek elejéig játszott mainstrem-et nevezték „modern jazz”-nek és abba a kategóriába tökéletesen beleillik Fekete-Kovács Kornélék zenéje. Ami csodálatos volt számomra mind a kompozíciókban, mind pedig a hangszerelésben, hogy teljesen frissnek és a XXI. században is vállalhatónak hangzott a zene.
 
Egy zene nem attól él, hogy mennyire divatos – akár a kritika, akár a kasszasiker szintjén – hanem, hogy az adott pillanatban mennyire győzi meg a hallgatót saját életképességéről és érvényességéről. A zenészek kiválóak voltak, az árnyalások és a dinamika nagyszerű, noha Szőke Niki fellépése idején a hangmérnöknek oda kellett volna figyelnie, hogy a rezeseket vigye lejjebb. Niki nagyon jól énekelt, továbbra is fenntartom: ő az ország legjobb mainstream jazz énekesnője, de őt eddig egy intimebb hangvétel jellemezte, épp ezért nem állt helyzete magaslatán a hangmérnök. (Stan Kentoné volt minden idők legzajosabb big bandje. Énekesnője, June Christy még Nikiénél is meghittebb hangulatban énekelt, de a kaliforniai hangmérnökök és Kenton roadie-jai ebből is mágiát tudtak teremteni.) A pódiumi mozgás nem megy neki, nem is kellett volna erőltetnie, hisz nemrég szült. Hozhatott volna egy bárszékszerűséget és arról énekelhetett volna, mint azt tette volt a Nyitott Műhelyben. Winand Gábor, aki technikailag nagyon nagy énekes, a hangja is nagyszerű de annyira markáns a stílusa, hogy általában egy félóra nehéz rá koncentrálni, a nagyzenekari kísérettel sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint Gadó Gáborékkal kisegyüttesben.
 
Innen mentünk át az olasz zongoristanő, Rita Marcotulli és gitáros partnerének estjére, melynek az öreg Szakcsi volt a díszvendége. Ez elmélyült, ötletes, visszafogott, klasszicizáló muzsika volt, melynek minden résztvevője hihetetlenül odafigyelt és bámulatosan reagált a többiekre. Ez annál is tiszteletreméltóbb teljesítmény volt, mert a repertoár egyáltalán nem volt tempós és lassú számokon sokkal nehezebb csalni. Ennyi.

 

9 komment

2009.09.02. 10:46 gospelradio

Amnesztia és földalatti mozgalom

Címkék: amnesztia sapphire project bíró zsolt gospel café zödlfül

Ritkán szoktunk hírt adni megtörtént eseményekről, koncertekről. Minek is? - kérdezhetné bárki, akár jogosan, hiszen a múlt elmúlt... Mégis kivételt kell tennünk sokszor, és így van ez az Amnesztia lemezbemutató koncertjével kapcsolatban is.

 Egyrészt azért teszünk kivételt, mert már a hely kiválasztása is igen extrémre sikeredett. Az épülő M4 egyik tárnájában szereztek helyet maguknak a koncertszervezők. 50 méterrel a föld alatt nagykoncertet adni - no és azon résztvenni - keveseknek és ritkán adatik meg. Tudnotok kell, hogy kivételes élmény! Az alagútba egy fém állványzaton egyesével jutottunk le, szigorúan saját felelősségre.

 Hajmeresztőnek hangzik? Igen, egész stábunk akkor érezte magát jobban, amikor újra föld, pontosabban több méter beton volt a lába alatt. Mindenesetre kezdeti próbának, első megmérettetésnek igen csak megfelelt. Büszkén húztuk ki magunkat, amikor a teli szájjal vigyorgó Stu, a zenekar frontembere fogadott bennünket lent, meleg kézfogások közepette.

A koncert második erőpróbájának a Sapphire Project koncertje ígérkezett. Egyrészt egy ismeretlen zenekarról beszélünk - legalább is budapesti szintéren, hiszen számos vidéki klubban felléptek már - másrészt a progressziv-elektronikus rock zene igen szűk réteget vonz manapság. Kellemes csalódásban volt azonban részünk. Az elég erős ütősszekció olyan húzást adott a csapatnak, amit a felejthető számok közötti konferanszok sem tudtak az ember fejéből kiverni. 

 

Az est fénypontja természetesen az Amnesztia fellépése volt, melynek különlegessége a két session-zenész megjelenése (billentyű, gitár) és Takács Tamás (Karthago, Blues Band) vendégszereplése volt. Sajnos a hely akusztikája nem volt tökéletes , de mi a visszhangok között mégis jól éreztük magunkat, a közel 500 résztvevővel egyetemben. Lemezkritikai részbe most nem mennék bele a terjedelmi korlátok miatt, de talán ezt elvégezhetitek nélkülünk is a Félelem nélkül című album megvásárlásával.

 Köszönjük Amnesztia, egy élmény volt!

Ti is megtehetitek, hogy részesei lesztek egy remek Amnesztia bulinak, hiszen a csapat ma, szeptember 3-án fellép a Zöld Pardonban a Zöldfül tehetségkutatón.

Esetleg szavazhattok rájuk, hiszen az első ötbe került zenekarok közül az utolsó helyről kezdik a megmérettetést...

2 komment

2009.08.28. 15:01 Nuvanda

Kaukázusi jazzkirálynő

Címkék: nino katamadze grúz jazzénekesnő balogh viktor malenkij rockot

Grúziában a százezer négyzetkilométerre eső jazzénekesnők száma valószínűleg nem haladja meg az egyet (bár a kaukázusi magashegyi falvakban bujkálhatnak még rejtett tehetségek). De ez az egy olyan, mint a piros ász: mindent visz.

A hölgy neve költőien romantikus és romantikusan dallamos: Nino Katamadze. Az Insight nevű hasonlóképpen grúz nagyzenekarral járja a világot: egy basszusgitáros, egy dobos, és egy szólógitáros csap akkora és olyan minőségű zajt, amilyent már hangosítani is érdemes. Fura velejárója a testes, ám elbűvölő asszonyság koncertjeinek a meglepetésszerű katarzis, amit az emberek hirtelen, felkészületlenül, mintegy csodálkozva élnek át, nagyjából azután nem sokkal, hogy az énekesnő hangját meghallják. Telt, bársonyos, mégis erőteljes hang, ami még a youtube-on is átjön, borzong tőle az ember, és a megvilágosodás kerülgeti.

 

 

Pedig ha sikerül kívül maradni a bűvkörön, az énekesnő színpadi mozgása meglehetősen furának tűnik fel, leginkább valami habókos, olykor seduxennel lassított mutáns mókusra emlékeztet, a grúz nemzeti viseletet idéző „jelmezei”, ha lehet, még furábbak, egészen esetlennek, darabosnak láttatják az amúgy is júnói termetet. De ez csak néhány pillanat. Mert azután már senkit sem érdekel, hogy mit művel és hogyan, az sem, hogy aligha értik sokan a világon, hogy miről énekel, mert grúz nyelven szólnak a dalok. Csak énekeljen, és ne hagyja abba.

Augusztus 28-án, pénteken, 18:00 – 19:00 a Civil Rádióban, a Málenkij Rockot című műsor róla fog szólni, amelybe a 2006-os Black című albumról válogattam felvételeket.

Diszkográfia:
White – 2006
Black – 2006
Blue – 2008
Mermaid – DVD 2008
 

Nino Katamadze honlapja: http://www.nino-katamadze.com 

 


Szólj hozzá!

2009.08.26. 11:12 Korski

Nyulak a fedélzeten

Címkék: koncert a38 dürer kert qualitons planet mambo korski hammond orgona premecz kék nyúl

Szerencsére nincs tévéelőfizetésem, és a szobaantennámmal is csak két csatornát tudok fogni, így múlt vasárnap este sem maradtam otthon a képernyőt bámulva, hanem elmentem az A38-ra megnézni egy koncertet.

 

Premecz Matyi egy álláshalmozó, tudni illik párhuzamosan játszik a Barabás Lőrinc Eklektric, a Qualitons és a Smárton trió+1 zenekarokban, ráadásul nemrég megalakította saját csapatát a Kék Nyulat is. Leginkább a Qualitons-hoz hasonlít a Kék Nyúl zenei világa, vagyis a Hammond-orgona uralja a hangzást, de itt már az alapfelállásban is van egy fúvós hangszer, még pedig egy szaxofon. A vasárnap esti koncerten viszont Jász András négy másik rezes kollégájával osztotta meg az aprócska színpadot: Élő Márton (alias Dermot) és Bognár Attila harsonán, Meggyes Ádám és Subicz Gábor pedig trombitán játszott.

A fúvósok ilyen fölénye mégsem billentette fel az egyensúlyt, (és a hajót sem) sőt nagyon jót tett a hangzásnak és közönség kedvének is. Ugyan nem táncolt senki (mint az a Qualitons bulikon szokás), de így is remekül érezte magát aki végighallgatta a koncertet az A38 fedélzetén. Aki pedig lemaradt erről a remek vasárnap esti programról, az se szomorkodjon, mert legközelebb szeptember 3-án csütörtökön a Dürer Kertben lesz látható élőben a Kék Nyúl, ráadásul ingyen!

Premecz Mátyás - hammond orgona
Szőke Barna - gitár
Badics Márk - dob
Jász András - szaxofon

http://www.myspace.com/premeczmusic 

 
 

 

Szólj hozzá!

2009.08.23. 22:29 dr. Szalsza

Madera Limpia - Orishas

Címkék: orishas dr szalsza planet mambo madera limpia kubai rap rap cubano

Na, nemrég írtam, hogy ők az Orisák köpönyegéből kibújt generáció legjobbjai (legalábbis, ami hozzánk eljutott, köszönhetően többek közt egy román dokurendező csajnak), és máris itt egy közös vidámkodás nevezett zenekarral. Zeneileg nem akkora élmény talán...

 És Romániában már meg is volt a turné! Nem is tudom, mit mondjak. Ha időben észreveszem, lehet, hogy elugrok Temesvárra vagy mittudomén.

 

Szólj hozzá!

2009.08.18. 09:02 Korski

Test és lélek

Címkék: koncert fesztivál sziget balaton sound amadou & mariam haydamaky dr szalsza planet mambo korski figli di madre ignota muchachito bombo infierno zamballarana

Idén csak egy napra látogatott ki a Sziget Fesztiválra a Planet Mambo legénysége. A pénteki napot választottuk, és néhány remek koncertet láttunk, de persze nem maradhatott el a szokásos sörözés, üldögélés és beszélgetés, meg a céltalan csavargás, nézelődés sem.

 

15:00 nagyszínpad - Haydamaky
Ennyi kék-sárga zászlót talán még a szőnyi úti BVSC pályán sem láttam annak idején, amikor még járkáltam focimeccsekre, annyi ukrán rajongó volt kíváncsi a Haydamaky koncertjére. Óriási lendülettel kezdtek a műsorukba, és végig tartották is a tempót. Saját meghatározásuk szerint kozák rockot játszanak, és valóban ez áll legközelebb a valósághoz. Dob, basszus, gitár, tangóharmonika, harsona, trombita a felállás és a (csernobili születésű) karizmatikus énekes, Alexandr Jarmola vezényli a csapatot. A lendület és hagyomány keveréke, vagyis rock és népzene egyszerre. A megállíthatatlanul vágtató buli egyik vicces pillanata volt, amikor Alexandr közölte, hogy a Haydamaky-nál nincs jobb rockzenekar a földön, talán csak egy, mégpedig a Motörhead, majd eljátszották az “Ace of spades”-t a közönség legnagyobb örömére. Sajnos elég hamar eltelt az a bő egy óra, ami jutott nekünk a Haydamaky koncertjéből, és csak később derült ki, hogy ilyen erős kezdés után nehéz lesz ennél jobb bulit kifogni aznap.

 

17:00 világzenei színpad - Figli di Madre Ignota
Persze lemaradtunk az olasz zenekar koncertjének az elejéről, mert meg kellett állnom valami harapnivalóért. Szóval a pizza miatt nem láttam a buli elejét. Dob, basszus, két gitár, háromtagú fúvósszekció és egy sokkal kevésbé karizmatikus énekes, mint az előző koncerten. Nem is ragadott el annyira a lendület. Igaz, a rézfúvós csapat kitett magáért, csinálták a műsort, táncoltak, énekeltek, sőt a koncert végén (úgy, mint az Ozomatli a Balaton Sound-on) lejöttek a színpadról, és a közönség között masírozva fejezték be a bulit, a szigetelők legnagyobb örömére. A Haydamaky elég magasra tette a lécet, és a Figli di Madre Ignota nem tudta átugrani.

Intermezzo. Az ez után következő koncertekből nem sokat láttam, mert jórészt téblábolással, beszélgetéssel és sörözéssel töltöttük az időt, amíg fél 10 nem lett.

 

21:30 világzenei színpad - Amadou & Mariam
Igazából ezt a koncertet vártam már napok óta, és végül nem is csalódtam benne. Persze kár lett volna azt a zúzást várni, amit Haydamaky produkált délután. Az a koncert a zsigereknek szólt, ez pedig inkább a szívnek és a léleknek. El sem tudom képzelni, milyen lehet vakon a színpadon állni és zenélni több ezer embernek, szerencsére Amadou-t ez csöppet sem zavarta, és aranyszínű gitárjával elvarázsolt mindenkit. Felesége mellette állva énekelte a dalokat, amiknek nagy része az idei “Welcome to Mali” albumról került a programba, de a 2004-es “Dimanche a Bamako” slágereit is eljátszották. Érthető módon nem csináltak látványos dolgokat a színpadon, de így sem tudta az ember levenni róluk a tekintetét. A kongás vitte a show látványos részét, énekeltette a közönséget, és táncra perdítette a két vokalista lányt is. Megható volt a koncert végén látni, ahogy Mariam simogatja a férje fejét, miközben egy szerelmes dalt énekelnek a sok-sok rajongóval együtt. Most először bántam életemben, hogy nem beszélek franciául.

 

 

23:00 A38-WAN2 színpad - Muchachito Bombo Infierno
Tavaly óta látványosan bővült ez a sátor, pontosabban akkor ez még csak WAN2 sátor volt A38 nélkül. Pont a kezdésre értünk oda, már rengeteg ember várta a barcelonai gitáros-énekes Muchachitót és csapatát. Ezen a napon ez volt a leghangosabb fúvós szekció, hiszen egy harsonás, két trombitás és egy szaxofonos fújta a rezeket a színpad jobb oldalán. Muchachito hergelte a közönséget, ünnepeltette, tapsoltatta magát mint egy vásári mutatványos, aztán a húrok közé csapott. A zene alapvetően rockabilly (nagybőgő, dob, gitár), de a zongora és a masszív fúvós csapat hozzáadta a magáét, és így sokkal testesebben szólt az egész. Játszottak mindent, az “Americano”-t vagy a”Dos gardenias”-t is, vegyes sláger turmix szólt, mégis egységesnek tűnt az egész. A műsor külön színfoltja az volt, hogy a színpad bal szélén egy kb. 2 méter x 2 méteres vászonra a koncert alatt egy képet festett a zenekar egyik barátja. Érdekes volt figyelni, ahogyan kilakul a festmény, miközben eszeveszetten játszik a zenekar és tombol a közönség. A buli végét sajnos nem vártuk már meg, így is hosszú volt a pénteki műszak, minden esetre megérte ellátogatni a szigetre. Jövőre is jövünk!

 

 

 19.45 világzenei színpad - Zamballarana

Na, ha K. mester így meghagyta nekem a Zamballaranát (nem teljesen véletlenül, hiszen Korski barátunk elsősorban a szív embere, ezért nem meglepő, hogy nem annyira fogta meg ez a zene, ami azért kicsit a fejhez is szól), akkor - nem egészen időrendben - szigorúan csak néhány impresszió a koncertről:

A Figli Ignotához képest rögtön az első benyomás, hogy ezek - hozzállásban, stílusban - igazi old-school zenészek. Érezhetően jazzes közegből jönnek, egyáltalán nem céljuk, hogy feltétlenül fergeteges bulit csináljanak a színpadon ereszd el a hajam lakodalmas rezesbanda á la Kusztur Ica módra. Korzikai többszólamú ének, így a felvezető, erről lesz tehát szó, esetünkben ez egészen pontosan egy, illetve néha két szólamot jelent, amivel nincsen semmi baj, elég ez nekünk, az év többi 364 napján egyetlen ilyen szólamot se hallunk úgyse, szavunk nem lehet. Kezdődik a capella, aztán beszáll a harmonika, a dob (egészen finoman, végig seprűvel vagy legalábbis úgy szól mintha), a basszus és a harsona. A két érctorkú is időnként hangszert ragad, trombitát, cajónt, egyebet. A jazzes dob és főleg basszus mellett a harsonás egészen finom, szinte szkreccs hatású effektekkel operál.

Hát ennyi mindössze, nem sok tudom, a Csík zenekarról meg megint sikerült teljesen lemaradni - annyi biztos, hogy a sajtos lángosért és főleg a mobil palacsintáért (micsoda halva született ötlet!) bizony nem érte meg.

2 komment

2009.07.17. 08:39 Korski

Alkonyattól pirkadatig

Címkék: koncert fesztivál kraftwerk röyksopp nouvelle vague underworld barabás lőrinc balaton sound brains moby dub pistols realistic crew planet mambo korski ozomatli guru’s jazz matazz kyoto jazz massive

Idén már harmadik alkalommal rendezték meg Zamárdiban a Balaton Sound fesztivált, ami elsősorban az elektronikus zenékre koncentrál. Persze idén sem az ilyen típusú együttesek csinálták a legjobb koncerteket, akárcsak az első alkalommal a Beastie Boys vagy tavaly az Orishas. Mindenesetre lehetett egy jót bulizni négy napon keresztül a Balatonnál.

július 9. csütörtök
Az első napot a nagyszínpadon a Dub Pistols nyitotta egy nagyon laza, bulizós koncerttel. Hamar megtelt a színpad előtti terület táncolni vágyó emberekkel, akik aztán pöröghettek a “Cyclone”-ra, vagy rázhatták a hajukat az AC/DC “Highway to hell” átiratára. Sőt a koncert vége felé bedobtak egy másik feldolgozást is a Stranglers féle “Peaches”-t, és természetesen nem maradhatott el a másik nagy sláger, a “Problem is” sem. A buli külön színfoltja volt a Folkfree-s Hajas Gábor közreműködése tekerőlanton. A nagyszínpad második koncertjét már sokkal többen várták, ami nem csoda, hiszen a Nouvelle Vague sokkal ismertebb Magyarországon. A francia zenekar ‘80-as évekbeli sikereket játszik saját felfogásban sanzonos, néha bossa novás köntösbe bújtatva. Nekem ezúttal kevésbé jött be a produkciójuk. Tavasszal láttam őket az A38-on, az fantasztikus volt. Az zenéjük szerintem inkább egy klubba való, túl nagy volt nekik ez a színpad. Fél óra elteltével át is mentem a kisszínpadhoz, ahol a Realistic Crew játszott. Nagyon tetszett ez a visszafogott, borongós trip-hop, amit egy cselló-hegedű duó és egy trombitás színezett. Sajnos a szomszéd sátorból zavaróan hangosan áthallatszott a “lakossági house” tücc-tücc, élvezhetetlenné téve a Realistic Crew produkcióját. Kár érte! A nagyszínpad esti fő fellépője az Underworld volt. A brit techno kettős (a koncerten hárman zenéltek) még a ‘90-es évek közepén robbant be a köztudatba a “Trainspotting” című film egyik betétdalának köszönhetően. Talán azóta sem dobtak akkorát, mindenesetre ezen az estén eléggé megmozgatták a közönséget. Az első fél óra feszes tempójának köszönhetően ezrek táncoltak a Balaton parton. Utána ugyan kicsit leült a buli, de a “Born slippy” első taktusaira megint felpörgött a hangulat, ráadásul óriási fehér lufik kezdtek el potyogni a színpadról, ami persze alaposan megtornáztatta a közönséget.

július 10. péntek
Délután 5-kor Barabás Lőrinc zenekara kezdett a kisszínpadon. Ezúttal Cséri Zoli játszott billentyűs hangszereken az igazoltan hiányzó Premecz Matyi helyett. A szemerkélő esőben is remek hangulatot csináltak, és elhangzott néhány új dal is a készülő második albumról. 6-kor viszont az Ozomatli csapott a húrokba a nagyszínpadon, az első sorból néztem végig a los angeles-i csapat koncertjét. Elég nehéz kategorizálni a zenéjüket, talán cumbia-mariachi-funk-rock egy kis hip-hoppal. A közönség mosolyogva, táncolt, tapsolt az első perctől fogva, különösen akkor, amikor a biztonsági őrök először kaptak a szívükhöz ijedtségükben. Ugyanis Justin, a csapat MC-je leugrott a színpadról, éneklés közben kezet rázott néhány rajongóval, majd villámgyorsan átugrott a kordonon a közönség közé. A szekuritiseket láthatóan váratlanul érte az esemény, és kétségbeesetten próbálták követni a tömegben az énekest, aki hamarosan (természetesen sértetlenül) visszamászott zenész társaihoz. A buli elképesztően jó volt, nekem egy rumbatököt hajítottak le a színpadról, amit lelkesen ráztunk a körülöttem állókkal, majd visszapasszoltam Justin-nak. A koncert végén a biztonságiak másodszor kaptak majdnem infarktust, mert az egész zenekar levonult a küzdötérre a közönség közé, és így fejezték be a műsort. Elképesztő hangulat volt! Az Ozomatli után a kisszínpadon kezdődött a new york-i jazz & hip-hop csapat, a Guru’s Jazz Matazz koncertje. A klasszikus hip-hop felállás (1 DJ + 2 MC, mint pl. a Run DMC) egy trombitással és egy billentyűssel (aki néha fuvolázott is) kiegészülve okozott kellemes perceket a közönségnek. A kellő arányban adagolt jazz és hip-hop igen működőképesnek bizonyult, bár a keményvonalas jazz-, illetve hip-hop rajongóknak nem biztos, hogy maradéktalanul tetszett ez a keverék. Péntek este az utolsó fellépő a nagyszínpadon a Kraftwerk volt. Kíváncsian vártam a legendás német együttes fellépését, de bevallom, hogy nekem óriási csalódást okozott. Azt persze sejtettem, hogy nem kapok majd rock’n’roll cirkuszt, de a teljes műsor alatt mozdulatlanul álló négy figura elég kiábrándító volt. Ha nem lett volna vetítés, azt hiszem elég gyorsan kiürült volna a küzdőtér. Ez így teljesen felesleges, sokkal jobban jár az ember, ha otthon megnézi a DVD-t a kedvenc foteljéből, és még kényelmesebb is. Érdekes, hogy pont egy napra került az egész fesztivál legspontánabb és legkiszámítottabb produkciója. Az Ozomatlinak nem volt szüksége vetítésre, igaz nem csak a zenéjük, de a hozzáállásuk is teljesen más, mint a Kraftwerké. Kíváncsi lettem volna, hogyan ugrik fejest Ralf Hütter hangszerével együtt a közönség sorai közé.

július 11. szombat
A négynapos fesztivál számomra egyik legjobb koncertjét láttam ezen a napon. Este 7 előtt nem sokkal lépett színpadra a Kyoto Jazz Massive két vendég énekesnővel kiegészülve. A buli elején még a keverőpult mellett álltam, de hamarosan azon vettem észre magam, hogy a legelső sorból figyelem az eseményeket. Beszippantott a zene. A titok nyitja, hogy táncolható jazz-t játszanak ezek a japán fiúk, a két énekesnő pedig megtölti lélekkel az egészet. Elég egyszerűnek tűnik a recept, ugye? A közönség megállás nélkül mozgott a ritmusra, és csak mosolygó arcokat láttam a tömegben. Ami külön vicces volt, hogy a zenészek – igazi japán turistához méltóan – egymást és a közönséget fotózták a koncert közben. Ami persze eléggé emberi dolog és megint borzongva jut eszembe az előző napi Kraftwerk. A Kyoto Jazz Massive után átballagtam a nagyszínpadhoz, ahol a Brains kezdte a buliját. Szeretem őket, de ennek ellenére is az az érzésem támadt, mint a Nouvelle Vague-al kapcsolatban, hogy nagy nekik ez a színpad. Persze jól játszottak, csak mégis hiányzott valami. Egyébként elég érdekes módon a Brains koncerttel egy időben a kisszínpadon a Zagar lépett fel, amit nem egészen értettem, én biztos fordítva csináltam volna. Ennek a szervezésnek köszönhetően, szinte többen voltak a kisszínpadnál, mint a nagynál, de legalábbis ugyanannyian. Ezen a napon viszonylag korán kereket oldottam, és így lemaradtam Rodney Hunter koncertjéről, amit azóta persze már bánok.

július 12. vasárnap
Vasárnap kicsit később értünk ki a fesztiválra, így az első produkció, amit láttunk, a Röyksopp volt a nagyszínpadon. A norvég duó alapvetően a lassabb, nyugisabb dalaival alapozta meg a hírnevét, de persze koncerten ez kevésbé működik, ezért inkább pörgősebb témákat játszottak, ami a közönség megtáncoltatásához jó, de nekem túl diszkós volt. Ha viszont agyas diszkó, akkor inkább jöjjön a Daft Punk! Ráadásul a zenészek meglehetősen fel voltak dobva (nem feltétlenül a friss balatoni levegőtől), Torbjørn-nek például fogalma sem volt, hogy hol van, melyik országban, Svein súgta neki a megfejtést. Ettől függetlenül rendben lement a program, de semmi több, semmi extra. Ez egyébként teljesen igaz volt az ezt követő Moby koncertre is. A közönség kapott egy korrekt best of Moby műsort, de ez is nélkülözött minden eredetiséget, emlékezetes pillanatot. Tisztes iparos munka volt, nem éppen egy olyan fesztiválzáró buli, amire évek múlva is szívesen gondol az ember.

 A négy nap alatt számomra messze kiemelkedő az Ozomatli és a Kyoto Jazz Massive koncertje volt, a mélypontot pedig a Kraftwerk jelentette. Remélem jövőre jobban sikerül összeállítani a programot és akkor megint jövök!

2 komment

2009.06.16. 23:10 Korski

Vissza a jövőbe

Címkék: koncert dürer kert qualitons planet mambo korski hammond orgona

Egyhetes programsorozattal ünnepelte 18-ik születésnapját
a Tilos Rádió és ennek keretében lépett fel a Qualitons is június 13-án a Dürer Kertben.

Utoljára az A38-on láttam őket néhány hete, de akkor masszív fúvósszekcióval közösen léptek fel. Ezúttal azonban a “klasszikus” felállással játszottak, vagyis gitár, basszusgitár, dob és ami a legfontosabb: Hammond-orgona. A Qualitons sound titka ugyanis ez a kicsit elfeledett billentyűs hangszer. A repertoár is ennek megfelelően a 60-as évek vége, 70-es évek elejei magyar és angolszász dalokból merít, de persze egyre több saját szerzemény is gazdagítja a műsort.

A koncert kicsit későn kezdődött és – legalább is számomra – hamar véget ért. A hangulatra nem lehetett panasz, a bátrabbak már az első dalok alatt táncolni kezdtek, de az est végére az egész terem mozgásban volt. A Qualitons koncertjeiben az a jó, hogy a belépő áráért egy garantált időutazást kap
az ember, és visszarepülhet vagy 40 évet az időben, bulizhat egy nagyot
és utána minden komplikáció nélkül landolhat a jelenben.

Nem véletlen, hogy már külföldön is felfigyeltek rájuk, az amerikai Tramp Records gondozásában idén megjelent “Contemporary Funk” válogatásra is felkerült a “One Man Song” című Qualitons dal, ami nem kis teljesítmény egy egy éve létező magyar zenekartól.

A Hammond-orgonáról bővebben itt olvashattok:

 

Szőke Barna - gitár
Premecz Mátyás - hammond orgona, vokál
Hock Ernő - basszus, vokál
G. Szabó Hunor - dob, ének
Kanada Káosz - kapitány

 

Szólj hozzá!

2009.06.07. 14:10 Korski

Flamenco Breaks

Címkék: mp3 gödör planet breakbeat flamenco mambo korski los rumbers szkreccs

Azóta is bánom, hogy idén április 18-án szombaton nem tudtam elmenni a Gödör Klubba, a Balkan Beats Budapest sorozat spanyol estjére, mert így lemaradtam a Los Rumbers fellépéséről. 

Az utóbbi években jó néhány zenekar próbálkozott elég távolinak tűnő stílusok keverésével, például 2002 nagy dobása a Gotan Project volt, ők nagyon jó érzékkel nyúltak a tangóhoz és keverték össze elektronikával. Nem olyan rég fedeztem fel a Los Rumbers nevű duót, és most is valami hasonlóval állunk szemben. Mi tehet két spanyol dj, akik Andalúziában, pontosabban Sevillában élnek, ahol még az utcán is flamenco szól? Fogják a kedvenc funk, soul,
hip-hop zenéiket, plusz régi flamenco lemezeket és létrehoznak egy új stílust, hívjuk mondjuk flamenco-breakbeat-nek.

A történetük még 2005-ben kezdődik, Pete Lamotta és Dr. Guassa ebben
az évben rögzíti az első öt dalt tartalmazó demót. Utána megszámlálhatatlanul sok fellépés következik Európa-szerte: Granada, Barcelona, Berlin, Lisszabon... Még Mexikóba és az Egyesült Államokba is eljutnak. Közben néhány válogatásra felkerül a “Viva lo guenno” című dal, és végül 2008 márciusában megjelenik az első teljes lemez, a Flamenco Breaks.

A 12 dalt tartalmazó CD legjobb pillanatai a “Flame & Co”, amiben masszív fúvósok üldözik a flamenco gitárt, vagy a “Viva lo guenno”, amiben egy funky groove-ra építkezik a fandangós trombita, vagy a “Carajingo”, amibe Carlos Santana “Jingo” című dalát csempészték bele, vagy a “Como el agua” ami talán a leginkább flamencós az összes közül, mindezek pedig jó kis szkreccseléssel fűszerezve. Persze a többi dalt is érdemes meghallgatni!

Ami még különösen szimpatikussá teszi ezt a csapatot az, hogy a weboldalukról letölthető a teljes album mp3-ban, a CD grafikájával együtt. A belső borítón ez a mondat áll “copia, descarga o regala este disco tú mismo a quien tú quieras” vagyis “másold, töltsd le, ajándékozd meg magadat vele, vagy bárkit akit akarsz”. Nem véletlen, hogy már több mint 50 ezren éltek is a lehetőséggel!

 

Szólj hozzá!

2009.06.03. 16:58 dr. Szalsza

A rock nem halt meg, csak átalakul - 3 új lemez

Címkék: sziget 2009 dr szalsza planet mambo so kalmery brakka system justin adams juldeh camara tell no lies lenine labiata

Három mára kiszemelt előadónk - egy kongói, egy gambiai/angol duó és egy brazil - zenei fejlődését érezhetően meghatározta a rockzene. A kongói So Kalmery idén jön a Szigetre - a dolgok mai állása szerint az ő zenekara nyitja majd a világzenei színpad műsorát. Justin Adams pár éve járt már ott, kicsiny triójával kicsit elveszve a nagy csörömpölésben. Harmadik versenyzőnket pedig - hiába nehézsúlyú odahaza - valószínűleg sohasem hallhatjuk majd a Sziget fesztiválon — brazilokat oda egyszerűen nem hívnak meg. 

So Kalmery - Brakka System

Bár So Kalmery esetében talán helyesebb lett volna a funkys, bluesos afro-soul meghatározás - nehéz lenne eldönteni, hogy az amerikai vagy az afro elem dominál-e a zenéjében. A Waria c. dalban hosszan sorolja kedvenceit Jimmy Hendrixtől John Lee Hookeren és John Lennonon keresztül Celia Cruzig. Mindenesetre legalább annyira dögös, húzós, funkys ez a lemez, mint a szintén kinshasai Staff Benda Bilili-é - csak itt torzított villanygitárokkal és finom soulos Hammond hangzással elővezetve. A dalok többségét szuahéliül énekli, ahol viszont angol a szöveg, mint pl. a Brand New Day-ben, ott úgy szól, mint egy afrikai Ben Harper - pont az a rusztikus ("roots") old-school megszólalás jellemzi. A lassabb, akusztikusabb számoknál hallatszik, milyen egyszerű elemekből van odatéve ez a zene, hiányzik minden felesleges parasztvakítás. Lehet, hogy végül mégis kinézek arra az első Sziget-napra. 

Justin Adams & Juldeh Camara - Tell No Lies

 Legalább a kilencvenes évek közepe, Ali Farka Tourénak a köztudatba való berobbanása óta van napirenden a blues szaharai/afrikai gyökérzete. Azóta próbálják muzsikusok, lemezkiadók feltérképezni a kapcsolódási pontokat e két látszólag távoli zenei világ között. Justin Adams elég régóta utazik már ebben a műfajban, és úgy tűnik, a gambiai Juldeh Camara segítségével sikerül egyre tökéletesebbre csiszolnia védjegyévé vált stílusát, ami tulajdonképpen az extrém kiteljesítése ennek a fúziónak - a legvadabb, rock & rollos, punk-rockos gitár-riffek házasítása rusztikus nyugat-afrikai hangszerekkel (itt éppen az egyhúros ritti-vel) és a jellegzetes griot énekstílussal. A blues is megjelenik pl. a Fulani Coochie Man c. dalban - ennek a hangulata hasonlít talán a leginkább a kilencvenes évekbeli Ali Farka/Cooder közös zenélésekére. Még az egyhúros hegedű is megtévesztésig úgy szól, mint egy blues harmonika. 100% örömzene. 

Lenine - Labiata

 Progresszív szamba-rock — ez hogy hangzik? Lenine új albuma úgy indul, súlyos hegedűkkel, csellókkal, mint egy felturbózott Makám-lemez, aztán belépnek az elektromos gitárok és felcsendül a jellegzetes bariton. Samba e leveza - szamba és könnyedség, mondja az egyik dal címe, de a szambára emlékeztető lüktetés ellenére inkább komor és fenyegető ez a szám is. Zaklatott városi zene - ez a Caetano újabb lemezein is visszaköszönő, sötét effektekkel súlyosbított, enyhén disszonáns hangulat uralja a lemezt. Jó volna persze érteni a szövegeket is, mert végig az az ember benyomása, hogy Lenine nagyon fontos dolgokról énekel. Mindenesetre ha valaki a Jobim/Getz-féle felvételek után itt próbálná meg újra felvenni a brazil zene fonalát, elég mellbevágó lehet, de egy próbát talán megér.

1 komment

süti beállítások módosítása