A Kongó elnevezés egyébként legalább két (a könnyebbség kedvéért szomszédos) országot (Kongói Köztársaság/Kongói Demokratikus Köztársaság) és az őket átszelő folyót jelöli, de hogy mégse legyen ennyire egyszerű, a demokratikus köztársaságot (volt Belga-Kongó) és a folyót Zaire néven is ismerik. (Akinek pedig ennyi adat fájt, az megérdemli, hogy összekeverjék Budapestet Bukaresttel.)

 

Na, de azt ígértük, hogy a Staff Benda Bililiről és az ő lemezükről írunk, ami borítékolhatóan az év egyik nagy durranása, olyan BVSC-szerű történet, a zenén túl megvan benne az örök emberi sztori is, két belga(?) filmes már le is forgatta a dokumentumfilmet a lemezhez, amit kis szerencsével előbb-utóbb bizonyára elcsíphetünk a Mezzo tévén... Addig pedig marad a youtube, ahol remek kis klipeken nézhetjük ezeket a paralízistől bénult, középkorú (plusz egy tini srác, ld. alább), hajléktalan zenészeket, akik a kinshasai állatkertben élnek és utcazenélnek, ami (az állatkert) egy ilyen nagy parkszerűségnek tűnik, mint mondjuk a Margitsziget. Szóval az egész egyértelműen durvább, mint Havanna-alsó... A poén természetesen az, hogy a jórészt házi készítésű hangszereken (dzsembe, gitár, basszusgitár) megszólaló zenéjük ezzel együtt igazi örömzene. A hangszerek lehetnek házilag barkácsoltak, a megszólalás azonban egyáltalán nem amatőr, viszont feszes és dinamikus, a dalok változatosak, líraiak, pörgősek, meglepőek. A legmegdöbbentőbb az említett kissrác, Roger Landu, aki egy konzervdobozból, hajpántból és egy szál gitárhúrból összerakott hangszerén hozza a nyöszörgő, afro-bluesos szólókat és effekteket. Akkor is nehéz elhinni néha, hogy nem valami érdekesen torzított villanygitárt hall az ember, ha a saját szemével látta. A telivér hangzásért felelős kísérő akusztikus gitárok pedig az isteni Franco nyomán a klasszikus, indázó, lebegő kongói rumbát ötvözik keményebb, James Brown-os funkos ritmusokkal, és nem csak a Sex Machine-t beépítő Je t’aime c. dalban. Az (állítólag a helyszínen, lopott áramot használva felvett) albumot nyitó Moto Moindo Buena Vistás, Orchestra Baobabos bágyadt karibi hangulata is hamar átcsap egy sodró lendületű szukuszba. A Moziki totális afro-szalsza, akusztikus verzióban. Az énekhangokhoz és a kórusokhoz nem nagyon lehetne semmit hozzátenni vagy elvenni belőlük. C'est fantastique, my friend, hallani, látni kell...