4P33MP

Ebben a városban, ahol még a strandra se lehet kimenni, mert az az amerikaiaké, él a két „rapper”, Yasel Gonzalez Rivera és Gerald Thomas Collymore, alapvetően ők a Madera Limpia.

A 2000-es évtizedben, amikor nálunk a BVSC® sokadik mutációját hallgatja fegyelmezett vigyázzülésben a nagyérdemű, és a havannai ifjak Miamira függesztik vigyázó tekintetüket, ahonnan olcsó hip-hopot és reggaetont sodor a szél, szóval a 2000-es években ez a két guantanamero csempészte vissza városukat a világ zenei térképére. 2004-ben megjelent első lemezük rögtön egy róluk szóló dokufilm soundtrack-jévé sikeredett (Paraíso, rendezte: Alina Teodorescu, nálunk tudtommal csak a Mediawave-en volt látható). A Paraíso egy kósza basszusgitártól eltekintve 100 százalékig akusztikusan szólt, még a környező természet hangjait (Jungle Beats) és a város zajait (pl. lerobbant Moszkvics motor) is beépítette. A tavaly megjelent La Corona az első lemez kísérletező, játékos világát fejleszti tovább. A kíséret továbbra is le van csupaszítva, mégis rendkívül változatos: a legtöbb dalban az énekhang és az ütősök mellett a jellegzetes, fémes hangú tres gitár dominál, itt-ott színez egy kis hegedű és trombita, néhány dalban pedig a basszust tuba helyettesíti. Játszanak a srácok a reggae-vel (No Ni No), felcsendül egy kis jazzes zongora (Danza Mulata), de az alap az itt, Guantanamo megyében őshonos ritmus, a Changüi.

 

A fő hangszer azonban mindvégig az emberi hang, a deklamáló szövegekben és a dallamos, énekelt refrénekben egyaránt. A szövegek amilyen változatosak, éppolyan hétköznapiak, a remek torzított tres-szólóval induló Boca Floja például egy önkéntes rendőrről szól, az En la esquina arról, hogy mit meg nem tesznek a nők egy új kínai blúzért, a Tu papa, hogy hogyan keresi az ember leendő apósa kegyeit stb.