4P33MP

Sziasztok!

TopSawyer vagyok és terveim szerint a jövőben én is szolgálok majd zenei érdekességekkel és gyönyörűségekkel. Nem vagyok a szavak embere, de talán megbocsájtjátok nekem, ugyanis törekszem rá, hogy a közzé tett zenék önmagukért beszéljenek. Ahogy most is. Afro-dzsessz pszichedélia a Bembeya Jazz Nationaltól. Imádom. Jó szórakozást!

Bembeya Jazz National - Petit Sekou

A funk nagypapájának táncóráját kötelezően tanítani kellene már általánosban...

Desszertnek pedig egy kis japán miszóleves-reklám

„Aki élő, folyamatosan alakuló, az adott korra és közegre reflektáló zenének tartja a dzsesszt, azaz elvárásai vannak a műfajjal kapcsolatban, az a tehetségbörze három napja alatt nagyon rosszul érezhette magát. Ilyenek azonban kevesen lehetnek, mert a két hétvégi napon tülekedve szaladtak az érdeklődők egyik koncertről a másikra az Üvegteremből a ruhatár mellett elterülő zászlótérig.” Két mondat Végső Zoltán írásából.

(A magyar dzsessz jövője – ÉS 2010. 01. 15.). Két mondat a sok közül, amely rosszindulatot, arroganciát tükröz és nélkülözi a körültekintést. Felteszem a kritikus, Brecht után szabadon, úgy érzi, hogy a közönséget kellene leváltani. Ha Végső Zoltán cikke a magyar dzsesszkritika jövőjének az előképe, akkor mindazok, akiknek elvárásai vannak a kritikával kapcsolatban, valóban rosszul érezhetik magukat.

Végső Zoltánnak természetesen szíve joga bármit szóvá tenni, ami sérti az ízlését. Néhány bírálatával és majdnem minden – fehér holló számba menő – dicsérő mondatával is egyet tudtam érteni. Inkább az a bajom vele, és nem csak az idézett cikk, de általános kritikusi teljesítménye kapcsán, hogy látszólag mekkora örömet okoz neki, ha valakit lehúzhat a sárga földig. Lehet, hogy ő ezt tartja a kritikus funkciójának. Szerintem inkább az, hogy felkeltse olvasóinak figyelmét arra, ami érdekelheti őket vagy tetszhet nekik és, természetesen, felhívja a figyelmet az esetleges buktatókra is. A karaktergyilkosság semmi esetre sem a kritikus funkciója, legfeljebb az a verem, amibe számos kritikus beleesik. Amit Végső például Borbély Miklós fellépése kapcsán írt, az inkább karaktergyilkosság semmint kritika. Persze nem kifogásolható, - még akkor sem, ha nem nagyon értek egyet vele, - amikor azt írja, hogy „nem sikerült a középfekvésből kikászálódnia és a dallamokból saját ötleteket kibontania”. Ahhoz viszont mérhetetlen rosszindulatra volt szükség, hogy megállapítsa: a fiatal szaxofonos „elmélyült, intellektuális dzsesszzenésznek igyekezett magát mutatni, de túl sokat figyelt a pózra.” Ezt nem tudom honnan veszi: Borbély Miklós arckifejezéséből, testtartásából, netán a játékából? Nekem inkább Végső Zoltán póza tűnik fel, a póz, amelyből a lehető legritkábban tud kilépni, amelyben ő az a kérlelhetetlen, fellebbezhetetlen ítész, aki mindig megmondja a frankót.

Még durvábbnak és indokolatlanabbnak tartom azt, amit Balogh Rolandról ír. Érdemes teljes egészében idézni: „A két zenekarban is fellépő gitáros Balogh Roland ikertestvérével, a zongorista Zoltánnal alakított kvartettjében igyekezett megmutatni valódi énjét. Gyámoltalan bemutatkozásában a montreux-i dzsesszgitár versenyre helyezte a hangsúlyt; mint elmondta, azt megnyerte. E tény kitágította az eredetileg csak a magyar dzsesszre fokuszáló közönség látókörét, és a koncertet hallgatva aggodalommal gondolhattunk arra, ezek szerint az utánpótlás nemzetközi szinten is deficites.” Kérdem én, hol itt a zenekritika? Számomra az sem derül ki az idézett részből, hogy mi Balogh Roland valódi énje, amelyet igyekezett megmutatni. Bemutatkozása hogy jön a zenéhez? Tán szónoki vagy konferanszéi erényeket óhajtott Végső Zoltán pontozni? Ebből a hosszú szövegből csak az világos a számomra, hogy nem tetszett neki amit vagy ahogy Balogh Rolandék játszottak. Ezt egy mondatban el lehetett volna intézni. Arról már szó sem esik, hogy zeneileg mi az, ami nem tetszett. Úgy tűnik, a szöveg hosszát sajnos az egyetlen önfényező szándék indokolta, hogy a kritikus elsüssön egy poént a fiatal muzsikusok rovására. Montreux egyébként valóban az ízlésficam fellegvára lehet. Ott nyert ugyanis, Balogh Roland előtt, az elmúlt évtized során első díjat zongorán Szakcsi Lakatos Róbert és Szabó Dániel, gitáron Pusztai Antal, énekben Szőke Nikoletta és ott került, akkor 14 évesen, egyetlen magyarként és egyetlen tizenévesként, a szaxofonos világvetélkedő elődöntőjébe Bolla Gábor. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy ezen események bármelyike feltűnt volna annak idején az ÉS dzsesszkritikusának, de nem lepne meg, ha nem tartotta volna említésre érdemesnek. A brit főváros dzsesszkedvelő közönségét is valószínűleg leváltaná, miután ott rendre ovációval fogadják azokat a magyar dzsesszzenészeket is, akik kiesnek a látószögéből vagy bele sem kerülnek.

Végső Zoltánnak, és ez talán a legfontosabb, úgy látszik eszébe sem jutott, hogy az esetek túlnyomó többségében pályakezdő, vagy még ott sem tartó fiatalokról van szó. A világ legtermészetesebb dolga, hogy végigjárják azt a százéves utat, amelyet az általuk választott műfaj eddig megtett. Kíváncsi lennék, mit írt volna Végső Zoltán, ha hetven évvel korábban születik, a 19 éves Charlie Parker játékáról, aki – saját bevallása szerint – hangról hangra megtanulta akkori bálványa, Lester Young lemezeken hallott szólóit és azokat játszotta? Mit írt volna akár Lester Youngról, aki ugyanezt tette fiatalkorában Frankie Trumbauer felvételeivel? Ha valakit igazán foglalkoztat a műfaj jövője, akkor úgy bírálja a fiatalokat, hogy elkerülhetetlen hiányosságaik szükségszerű említése mellett bátorítja is őket, nem pedig abban kéjeleg, hogy milyen epésen tud valakit letaglózni és elbizonytalanítani. (Van ilyen cikk az adott témában. Lásd Zipernovszky Kornél „Félkészen a kirakatban” c. írását a www.kultura.hu –n. Nem kell minden szavával egyetérteni, de józan egyensúlyban fellelhető benne a bírálat és a jobbító szándék.) Ha valaki igazán szereti a műfajt, akkor csak örülni tud annak, hogy még van olyan szervezet az országban (ahol a kormány mindösszesen csak nagyjából 0.5%-ot ad a dzsessz művelésére a zenére fordított összes költségvetési forráshoz képest), amelyik áldozatos munkával előteremti a pénzt, összetoborozza a külföldi szakembereket és lehetővé teszi, hogy fiatal zenészeink három egymást követő napon át pódiumot és közönséget kaphassanak.

A baj az, hogy – az ÉS-ben éveken át közölt írásaiból ítélve – Végső Zoltán a műfajnak csak egy szegmensét szereti. A jazz fősodrát nem. Legalább is a lehető legritkább alkalommal foglalkozik vele és amikor megteszi, akkor még ritkábban lát benne pozitívumot, többnyire fanyalog vagy fikázik. Az ÉS azon olvasói, akik szívesebben hallgatják a dzsessz fősodrát (divatosabban: a „mainstream”-et) az avantgárdnál, egyáltalán nincsenek kiszolgálva. Gyanítom pedig, ők alkotják a többséget. Végső Zoltánnak biztos megvan a maga olvasó- és rajongó tábora. Nem menesztését óhajtom, hiszen fontos, hogy a lap a műfaj avantgárdjával és kísérleti ágával behatóan foglalkozzék. Mindössze az látszik kívánatosnak, hogy a lap alkalmazzon olyan kritikust is, aki legitimnek tartja, hogy a jazznek a hatvanas évekig kialakult stílusait ma is játsszák és élvezzék. Ha a lap irodalmi részében ez lehetséges, miért nem kaphatják meg ugyanezt a dzsesszkedvelő olvasók?

Pallai Péter

rádiós dzsesszműsor készítő,

a londoni Magyar Kulturális Központ dzsessz kurátora
 

'97 őszén, még messze a szélessávú instant hozzáférés kora előtt jártunk. Kun Árpi barátom érkezett haza Párizsból, hozott egy csomó friss lemezt, amik éppen a legkapósabb cuccok voltak az ottani Virgin Megastore-ban. A két befutó a Clandestino és Lhasa még szintén ropogós La llorona című albuma lett.

Az elsőt pimasz egyszerűségéért és bájáért csodáltuk ("kamuzene", ahogyan első hallgatás után egy kedvesen sznob jazzrajongó barátom megfogalmazta), a másodikért az éteri világfájdalom és az énekesnő fátyolos hangja miatt rajongtunk (és persze mindkettőben ott rezgett a spanyol nyelv érzékisége és varázsa).

Nem volt még benne az emberben a reflex, hogy az interneten azonnal rákeressen bármilyen információra, úgyhogy Lhasából is a hangján kívül sokáig csak ez a meseországi név maradt a fülünkben. Azóta persze tudom, hogy USA-mexikói szülők gyermeke volt, népes családjával, testvéreivel és féltestvéreivel modern nomádokként lakókocsiban járták be mindkét országot, hogy TV nélkül nőttek fel, helyette esténként a tábortűznél énekeltek és zenéltek közösen. Hogy azután egy harmadik országba, Kanadába költözött, Montreálban készítette a már említett spanyol nyelvű első albumát '97-ben. A lemez nem várt sikere elől Franciaországba szökött, hogy testvérei cirkuszi társulatával dolgozzon. Cirkuszi élményei ihlették második lemezét (The Living Road), amelynek a koncertturnéján a Szigeten is bemutatkozott.

Az utóbbi két évben már a mellrákkal küzdve vette fel harmadik, immár teljesen angol nyelvű albumát (Lhasa). Maradt természetesen a melankólia, a dalok filmzeneszerű szövete, a visszafogott akusztikus kíséret, teljesen levették viszont a második albumon finoman alkalmazott elektronikai fűszerezést, helyette inkább szinte jazzes a megszólalás, és beszűrődnek a fátyolos alt-country-s színek is. Az angol nyelv miatt nem olyan egzotikusak a dalok, hagyományosabb (angolszász) énekes/dalszerző anyaggal van dolgunk. Szerintem ez is Lhasa-t dícséri, aki nem akart megmaradni az egzotikus latina díva szerepében, természetesen lépett ki ebből a világból, mindig arra rezonálva, amiben éppen élt, ami körülvette. Ha türelmes az ember, többedszeri hallgatásra megnyílnak a dalok, hiszen tele vannak rejtett finomságokkal, még sokáig itt marad a fülünkben a hárfa, a rezonátor gitár, de főleg Lhasa hangja... 

Végül, de nem utolsósorban, itt a Con toda palabra a második lemezről, az egyik legjobb klip, amit valaha láttam..., félúton valahol David Lynch és egy skandináv horrorfilm hangulata között, véres, latyakos, érzelmes, lebegő, misztikus, éteri tiszta...

Decemberben mindig felerősödnek a gospel hullámok a magyar koncertszervezők sajátos lavorjában.
Idén azonban a megszokottól eltérően jó pár nívós dolog is szinpadra kerülhetett .
Ez nagyszerű dolog, még akkor is, ha messze még a gospel zenei kánaán - reméljük a negyven éves pusztai vándorlás kimarad...

Az üzleti világ  a gospel területén is kezdi megmutogatni a maga fogafehérjét.
Az utóbbi időben egyre több nagykórusos gospel fellépést hírdetnek meg országszerte. Ennek akár örülhetnénk is,
de a pénz beszél alapon összetákolt fellépéseken ez az amúgy oly tiszta és erőteljes műfaj gyakran csak keserédes műhangulatot
idéz meg. Előtérbe kerül a show , a megjelenés, a hangulat hajszolása, hogy teltházas koncerteken a szervezők is jól,
biztonságban érezzék magukat és bankszámlájukat...

Szerencsére nem csak ilyen koncerteket hozott a 2009-es esztendő.
Időrendben haladva a május végi Soul és Gospel Fesztivál fellépői között kell válogatnunk, ahol nem is kell olyan mélyre nyúlni az
emlékeinkben, hogy kihúzzuk Joany Muskiet nevét, aki a More Gospel nevü formációjával kápráztatott el jónéhányunkat.
A holland csapat olyan vokalistákat vonultat fel, hogy meghallgatva a teljes zenekart egy-egy blues-gospel előadásakor az embernek
szabályos libabör páncél alakul ki a hátán - amire egyébként szükség is volt, mert kegyetlen mennyiségű eső esett a fesztivál két napján.
Szóval, ha a blues és a gospel közös gyökereit keressük a zenében, akkor Joanyt semmi esetre sem szabad kihagynunk.

Decemberig a tágan vett gospel zenei porondon két esemény emelkedik ki a hazai felhozatalból. Az egyik a Taliándörögdi Ösök háza fesztivál,
ahol nem is az ott fellépő zenekarok kimagasló teljesítménye hozta lázba szerkesztőségünket - sajnos erre a fesztivál maga alkalmatlan volt -
hanem a fellépő csapatok komolysága, odaszánása: mindent ingyen, a zene szeretetéből vállalva tettek, még az anyagi veszteséget is beleértve,
csak hogy emeljék a fesztivál zeneileg amúgy elég nívós szinvonalát. Köszönet minden fellépőnek!
A másik csapat a rock-gospel vizein motorcsónakázó Amnesztia zenekar, akik nemcsak a ZP-ben adtak egy remek fellépést a tehetségkutatón,
de az itteni blogban is megírt földalatti koncertjükkel is emlékezetessé és felejthetetlenné tették a 2009-es esztendőt. (Remélem, hogy öt év
múlva is csak ezt a koncertet emlegetjük és nem a válságon rágódunk majd...)

Aztán jött a december és a gospel dömping. Jött ide boldog-boldogtalan, jó és mégrosszabb....de nem mehetünk el szótlanul az Aba Taano
magyarországi több fellépése mellett. A remek zenekar azonban nem csak a zenéjével tett le az asztalra dolgokat, hanem bizony árvaház látogatásokkal,
ingyen koncertekkel, ajándékozással....na lehetne tőlük mit tanulni. (Szerencsére még nincs minden veszve, van nekünk egy Nemadomfel csapatunk pl.)

A 2009-es évre  a gospel koncert koronát azonban a Golgota Gospel Kórus tette fel a Kongresszusi Központ beli koncertjükkel.
Pedig túl soknak ígérkezett, amit előzetesen vállaltak (gyerekkórus, rézfúvós nagyzenekar, karácsonyi sztenderdek feldolgozása, stb.), de minden technikai
és szervezési probléma ellenére remekül teljesítettek. Nem lóverseny ez! - mondhatnátok, és jogosan. De nincs rá jobb szó. Egyszerűen fantasztikus volt látni,
hallani, érezni ahogyan a legkisebb ovisoktól kezdve Mark Zeeman művészeti vezetőig mindenki odatette magát a koncerten. De még ez is mind kevés lehet
egy-egy koncerten. Itt azonban valami még ennél is több történt. A fellépés mentes volt mindenféle karácsonyi giccstől, az előadás őszinte volt az első percétől
az utolsó számig. A technikai problémák  és csúszás bejelentésétől a búcsúzó vastapsig, na és a teljes koncerten át. Nem csak a szokásos repertoár szólt őszintén,
hanem a karácsonyi sztenderd nóták, slágerek mint a Little Drummer Boy is mentes volt a mézédes karácsonyi feelingtől. Ehelyett hitelesen beszélt arról,
hogy az ünnep több, mint egy jópofa jézuskázás egy villogó díszekkel felcicomázott szobában , sarokban egy olcsó műfenyővel.
Az ünnep valami több, ami megtudható és átélhető akár egy fantasztikus koncert által is. Na ezt kell, hogy megköszönjem a teljes csapatnak.

DJ Gospel
www.gospelcafe.hu

Milyen könnyű megírni egy év végi bejegyzést arról, hogy mik voltak az idei év legfontosabb zenéi, eseményei. Most pedig mégis csak kavarognak bennem a koncertek, dalok, lemezek, látottak-hallottak.

Idén is jártam egy csomó koncerten, beszereztem egy rakás albumot, megnéztem jó pár dvd-t és beszélgettem néhány zenésszel. Ezeket próbálom rendszerezni egy kicsit nektek. Persze, hogy egy kicsit a saját házunk tájáról is szóljak, idén júlisban volt öt éve, hogy először ült a Civil Rádió mikrofonjához a dr. Szalsza-Korski duó.

Koncertek:
Nem is tudom, hol kezdjem? Talán, hogy áprilisban nem tudtam elmenni a Gödörbe a Los Rumbers bulijára? Nem. Inkább azzal, hogy májusban Goldie egy olyan szettet tolt a ZP-ben, amire csak az nem bólogatott, akinek be volt gipszelve a nyaka. Júlisban a Balaton Sound-on az Ozomatli mutatta meg, milyen is egy igazi latin fiesta. A Szigeten bepörögtem a Haydamaky kozák rockjától, és egy egész más világba repített Amadou és Mariam. Októberben a Qualitons szervezett időutazást a Kovács Kati nevű bolygóra, egy héttel később pedig Ruttkai Bori varázsolta el a közönséget a Specko Jedno lemezbemutató koncertjén. Novemberben a Zuboly játszott egy háromórás (!) koncertet az FMH-ban, aminek egy percében sem unatkoztam. És végül a múlt hétvégén a (halálra ítélt) Bem Moziban láttam egy nagyon hangulatos kis koncertet, amit öt fiatal lány adott, ők a Csajka zenekar.

Albumok:
Elég igazságtalan dolog, de végül is úgy döntöttem, hogy csak három albumot emelek ki azok közül, amikhez idén hozzájutottam. Szándékosan nem azt írtam, hogy idei lemezek, mert van ami tavaly jelent meg, van amelyik pedig 45 évvel ezelőtt.

Los Rumbers - Flamenco Breaks (2008)
Ez a lemez volt nekem az idei év legnagyobb meglepetése, a sevillai dj párostól, akik feltaláltak egy új stílust, amit úgy hívnak: flamenco-breakbeat. Egész nyáron ezt hallgattam, és nagyon sokat forgott a Planet Mambo adásaiban is. Egyébként remek házibuli zene is, tessék táncolni rá!
 

 Tenorio Jr - Embalo (1964)
Na, ezt az albumot kerestem már egy jó ideje, és végül idén sikerült megszereznem. Egy válogatás lemezen bukkantam egy dalra - “Nebulosa” - ami nagyon megtetszett, és némi internetes kutatással akadtam rá. Tenorio Jr az egyik, de az is lehet, hogy a valaha élt legtehetségesebb brazil jazz-zongorista, aki tragikus körülmények között és nagyon fiatalon halt meg. Sajnos elég kevés felvétel maradt utána, de ez a 11 dalt tartalmazó korong megmutatja zsenialitását.
 

Rosalia de Souza - D’Improvisso (2009)
És végül egy valóban 2009-es cd, az Olaszországban élő brazil jazz-énekesnő ismét egy tökéletes albumot tett le az asztalra, és ahogy már megszokhattuk, alkotótársa most is Nicola Conte volt. Ez a lemez nekem a “lopakodó” volt, mert nem elsőre ütött be, hanem szép apránként mászott a fülembe, és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett. Ez is egy tökéletes darab.

DVD-k:

Police - Synchronicity concert (1983)
Ez sem egy mai darab, de azt hiszem ezt néztem meg ebben az évben a legtöbbször. Imádom a ‘80-as éveket, és szerencsére ezen a felvételen Sting még nem egy bepunnyadt popsztár, hanem “csak” a Police basszusgitárosa. A trió elképesztő muzsikusokból áll, a tracklistán pedig olyan dalok sorakoznak, ami kb. három másik zenekarnak is elég lenne a világsikerhez.
 

Morrissey - Who Put The “M” In Manchester? (2005)
Tinédzserkorom nagy kedvence volt a Smiths, akik szerencsére soha nem álltak össze újra a feloszlás után. Moz-t persze nem kell félteni, mert azóta is szépen csinálja a dolgát. Idén is gurított egy nagyot a Years of Refusal albummal. Ezt is berakhattam volna az idei legjobbak közé, de csak három maradhat ugye. Szóval ez a koncert dvd a kettővel korábbi You are the Quarry lemezhez kapcsolódó koncerten készült. Az öregfiú még mindig nagyon jól nyomja, és persze előbukkan egy-két régi Smiths dal is. Kihagyhatatlan.
 

Mano Negra - Out of time (2006)
És egy másik kihagyhatatlan darab, a két dvd-ből álló retrospektív Mano Negra gyűjtemény. Eredeti archív felvételek a kezdetektől egészen a ‘90-es évek közepéig, az utolsó latin-amerikai turnéig. Rengeteg dal, koncertfelvételek, interjúk az egykori zenészekkel, videoklipek, lemezen soha meg nem jelent dalok. Szóval van miből csemegézni bőven és elmerengeni azon, hogy hogy van még mindig energiája Manunak.

Mivel a holland World Connection kiadó elsősorban énekhangokban utazik, nem meglepő, hogy annyi elsőosztályú énekest begyűjtöttek: ott van az istállóban Mariza, a nálunk is kedvelt hidrogénszőke portugál fado-hercegnő, és a többek között Kusturica Macskajaja jóvoltából is népszerű, tavaly elhunyt halhatatlan szerb-roma Saban Bajramovic.  

De a (hazájukon kívül) egyelőre kevésbé ismert előadóknak sem kell szégyenkezniük ebben a társaságban: a libanoni születésű, de Venezuelában felnőtt Elizabeth Ayoub rendkívül finom dala leginkább az andalúz/észak-afrikai ladino zenét juttatja az ember eszébe. A Cabo Verde-i Tito Parist egy ritka ízléses remix képviseli a kiadó által ingyen hozzáférhetővé tett összeállításon, amely a kellemesen karcos, kissé feltördelt énekszólamok alá súlyos basszust, finoman visszafogott, zaklatott gitárakkordokat és jazzes szaxofon-témát úsztat be.   

Számomra a legnagyobb meglepetést az eredetileg rodéziai, de Londonban élő énekesnő, Netsayi jelentette. A válogatásra idei, Monkey's Wedding c. lemezéről került fel egy dal. Benne az az érdekes, hogy nem hip-hopot énekel, hanem szinte egyszál gitáros-zongorás, alig-alig effektezett, rusztikus hangzású popballadákat. 

Az elsőrangú énekesek sokasága mellett a luzitán vonal erőteljes jelenléte a feltűnő: a már említett Marizán, az "új fado"-t képviselő, Portugáliában rendkívül népszerű Deolindán, a Cabo Verde-i Sara Tavaresen és a Cesaria Evorának is számos dalt írt Tito Parison vagy az angolai Waldemar Bastoson kívül itt kell megemlíteni a nagyszerű Kiran Ahluwaliát, aki Kanadában felnőtt indiai létére portugál hangzásokkal elegyíti az indiai ghazal dalstílust. De még az egyébként angol nyelven éneklő Netsayi lemezére is felkerült egy gyönyörű portugál nyelvű ballada.

Íme, néhány ajánlat a neten ingyenesen elérhető letöltésekből: 

 Az első egy igazi kuriózium. Nagy kedvencünk, Manuel Chao úgy tűnik, visszavonult egy időre egy Buenos Aires-i pszichiátriai klinikára, és szusszanásképpen az itt kezelt páciensekkel közösen vette fel új, khm, anyagát. A cucc nagyrészt a legutóbbi lemez zenei anyagára támaszkodik, azaz főként az ott megismert dalok variációi hallhatók rajta, plusz természetesen az új barátok által felénekelt, elszavalt vagy egyszerűen csak elmondott hosszabb-rövidebb (néha tényleg csak egy-egy soros) szövegek, amelyek (mily meglepő!) sok mindenben rímelnek Manu kedvelt témáira (rögeszméire?), úgymint pánik, őrület, háború, igazságtalanság stb. (BABILON, BABILON!!! - kiabálja a másik szobából Don Makarémó, és milyen igaza van!)

A projekt elsősorban terápiás célokat szolgált természetesen, de ha már megszülettek a dalok, miért is ne tegyék őket közkinccsé? Már önmagában a közreműködő páciensek hangja is figyelemre méltó, de a figyelmes (és spanyolul értő) hallgató számára biztosan tartalmaz meglepő gondolattársításokat. Az egész ingyen is letölthető, természetesen adakozni is lehet a La Colifata klinika javára.

 Ha cinikus akarnék lenni, legközelebbi projektként a Sao Paulo-i telefonkönyv megzenésítését ajánlanám a mesternek, mondjuk egy árvaházi gyermekkórus előadásában. Hardcore rajongóknak mindenesetre kötelező.

A történelem ritkán szokott második esélyt adni, de idén október 23-án megtörtént a csoda. No, egyáltalán nem az ‘56-os eseményekre gondolok, hanem Kovács Kati és a Qualitons közös koncertjére az A38 hajón.

Kovács Katira nagyjából mindenki mint táncdalénekesnőre gondol, és viszonylag kevés embernek jut eszébe róla a rock vagy a funk. Pedig igazából ez a világ áll(na) a legközelebb hozzá, csak elég sok (külső) körülménynek köszönhetően mégsem így ismerjük. A miértekről bővebben ebben a beszélgetésben olvashattok.
Akárhogy is, Kanada Káoszék nagyon jól ráéreztek a dologra, és némi győzködés után rá tudták venni Katit a közös munkára. Bár ő tartott tőle, hogy egyáltalán ki lesz kíváncsi erre a produkcióra, arról nem is beszélve, hogy milyen komoly énektechnikát igényel egyik-másik régi dal. Persze szándékosan azok a dalok kerültek a műsorba, amik amúgy is passzolnak a Qualitons zenei világához, és ezek nem feltétlenül a legismertebbek. Mindenesetre Kovács Kati kapott egy esélyt, hogy bebizonyítsa nekünk mennyire dögös rock/funk énekesnő.

A koncert előtt bemelegítésként egy jó órán keresztül a Brékcsokkerz duó (Suhaid és Kanada Káosz) pörgette a bakeliteket, és próbálta táncra perdíteni a meglehetősen vegyes korosztályt képviselő közönséget. Este 10-kor aztán benépesült a színpad, és elkezdődött a buli. A szokásos felállás (Szőke Barna - gitár, Premecz Mátyás - hammond orgona, Hock Ernő - basszus, G. Szabó Hunor - dob) kiegészült Czibere József kongással és két szaxofonossal Weisz Gáborral és Bede Péterrel. Ennek megfelelően elég masszívan szólalt meg a zene.
A koncert négy Qualitons dallal kezdődött, utána lépett színpadra Kovács Kati. Elsőként a „Többé ne telefonálj” című Illés-dalt játszották. Az ekkor még érezhetően feszült énekesnő az „Add már Uram az esőt”-tel robbantott bombát, és énekeltette meg először a közönséget. Ekkor oldódott fel és innen lett elképesztően jó a buli. Az emberek tapsoltak, énekeltek, táncoltak. Még az sem zavart sokakat, hogy a dalok közötti összekötő szövegeket alig lehetett érteni a hangosítás miatt. A viszonylag rövid repertoárnak köszönhetően a koncert sem tartott túl sokáig (sajnos), de így is három ráadás dalt hallhattunk. A buli végén Ernő a basszusgitárt nagybőgőre cserélte, Matyi pedig a Hammond-orgona helyett szájharmonikán játszva fejezte be a műsort. A koncert alatt egy pillanatig sem éreztem, hogy a Qualitons csak kísérőzenekar lenne az énekesnő mögött, és a srácok sem nőttek Kati fejére. Az egész olyan természetességgel szólt, mintha Kovács Kati mindig is a zenekar tagja lett volna. Nagyon remélem, hogy nem csak ezen az egyetlen estén lehetett látni, hallani ezt a produkciót, és lesz még több koncert is. Szerintem egy lemezt is megérdemelne a dolog.

A buli másnapján játszottam el a gondolattal, mi lett volna ha. Mi lett volna, ha Kovács Kati mindig is azt énekelhette volna, amit szívből szeret, és nem azt, amit az egykori hanglemezgyár megmondó embere diktált?
Most kapott és kaptunk mi is egy második esélyt. Jó lenne élni vele.