Átmentem jelenlegi otthonomba, a Budapest Jazz Clubba, ahol a Gayer Mátyás Trió fergeteges koncertet produkált. Matyi (17 éves nagykanizsai gyerek – most kell elkapni, mielőtt érettségi után elnyeli Bostonban a világhírű Berklee School of Music, ahová már elnyerte az ösztöndíjat.) újfent bebizonyította, nem csupán ragyogó technikával rendelkező csodagyerek, hanem nagyszerű komponista, sőt még a sztenderdeket is úgy teszi magáévá, hogy már a témák játszása közben meglepetéseket okoz. A bőgős Farkas Norbi egy év leforgása alatt egy évtizednyit fejlődött, míg Benkó Ákos hamarosan megizzasztja két dobos mesterét: Baló Pistit és  Mohay Andrist. Jóformán telt ház volt és hatalmas sikert arattak. Ezt követően, a földszinten Bolla Gabi és barátai jammeltek. Alapjában véve a klasszis Bolla Quartet játszott, Orbán Gyuri helyett Pecek Lakatos Krisztiánnal a bőgőn. Gabi és Szakcsi Robi egyenesen elképesztő volt. Szívből jövő, hihetetlen magas színvonalon játszott, blues-alapú hard bop ömlött belőlük. Sajnos csak egy félórát bírtam ebből meghallgatni, mert már nagyon fáradt voltam, de Gabi egyik balladája közben kicsordultak a könnyeim. Én annak idején erre a zenére jelentkeztem. Nem azt mondom, hogy állítsuk meg vagy fordítsuk vissza az órát, azt sem, hogy ne legyen magyar, norvég, bolgár vagy ír ízű jazz. Még azt sem, hogy ne legyenek érdekes kísérletek, csak azt, hogy azért annyira tudatosan és erőltetetten ne feledkezzünk meg arról, mint ahogy azt aznap a németek és a dánok tették, hogy a jazz amerikai műfaj és egyáltalán nem szégyen, ha azt valaki amerikaiasan játssza. Nem bűn, ha a jazznek van sodrása - még az sem, ha  ritmikusan pulzál ( a "swing" szót már le sem merem írni), bocsánatos még az is, ha a muzsika felsőfokú zeneelméleti képzés is nélkül is élvezhető.

 

Miért van az, hogy a kritikai vélemény és a kortárs-irányzatok megmondó emberei a jazzes hangzású jazzt ma már folyamatosan taccsra teszik? Még szerencse, hogy a jelek szerint a közönség, ráadásul a színültig megtelt BJC-ben látható fiatal közönség nem ért egyet velük. Pedig még csak hip-hop-ot, trip-hop-ot és egy fikarcnyi elektronikát sem hallhattak.  

Másnap visszamentem a Trafóba, nehogy a maradiság vádjával illethessem magam. Egyébként is ebben a városban muszáj, hogy ott időnként láttassa magát az ember, különben elveszíti értelmiségi besorolását. A litván Saga Quartet előadására értem oda. A szaxofonos Liudas Mockunas és a zongorista Dmitrij Golovanov viszonylag egyszerű témákból építkezett – kettejük közt izzott a zenei empátia – és az építkezés gyakran izgalmas, kötetlen kollektív improvizációba (ékes magyarsággal „free”-be) torkollott. Nem vagyok a „free” híve, de ők nagyon jók voltak, nagyon együtt voltak, volt bennük szenvedély, fantázia és nagy adag humor. Az előre komponált részek is működtek, mind a négyen ragyogó zenésznek bizonyultak. A váratlan fordulatokban és sarkos zenei megfogalmazásokban dús muzsika teljesen magával ragadott. Ez, a „free” esetében, nálam meglehetősen ritka.

 

Őket követte a japán zongoristanő, Aki Takase ’Fats Waller Project’ elnevezésű mutatványa. (Lábjegyzet az utókornak: Thomas „Fats” Waller, fekete amerikai zongorista-énekes-komponista, a 20-as, 30-as és a korai 40-es években New York és London egyik bálványa volt. A New Yorkból eredő u.n. ’stride’ zongora-stílus legkiválóbb művelője. Virtuóz zenész, roppant termékeny zeneszerző, fantasztikus énekes – bizonyos szempontból a rap előfutárának tekinthető. Orgonistaként sem volt akárki, ezt a párizsi Notre Dame-ban is bebizonyította. Egyébként ő tanította a fiatal Count Basie-t orgonálni. Mondhatni a jazz Karinthy Frigyese volt, mert akár a nagy magyar humorista, ő is gyakran aprópénzre váltotta áradó tehetségét. Karinthyhoz hasonlóan, vendéglői vagy ivodai számláit gyakran úgy rendezte, hogy egy szalvétára sebtében lekottázott egy vadonatúj slágert, amellyel a pincér vagy a csapos elrohanhatott a zeneműkiadóhoz, ahol azonnal fizettek. Egyik világhírű számát egy taxiban szerezte útközben otthona és a klub között, ahol aznap este lépett fel. Magánélet és pódiumi egyénisége között nem volt törés. Nagykanállal falta az ételt (innen a „Fats” vagyis Dagi becenév), a nőket és az életet, mértéktelenül ivott és nagy mókamester volt, de mindenek felett, még mai mércével is, tüneményes zongorista. Számait még a mai nagyok is bevállalják, pl. Keith Jarrett és Herbie Hancock is neki-neki gyürkőzik Waller daraboknak.)

 

 

A japán zongoristanő három német zenésszel (Rudi Mahall basszusklarinét, Axel Dörner harsona/trombita és Paul Lovens dob) és a zseniális őrült amerikai gitáros-bendzóssal, Eugene Chadbourne-nal érkezett. Nyitásként Takase romlatlan stride stílusban, nagy virtuozitással és hitelesen idézte fel Fats Waller szellemét, majd a zenekar is csatlakozott hozzá, hozva a késői húszas – korai harmincas évek autentikus hangzását, majd kezdték lépésről-lépésre dekonstruálni a darabot, nagyon szellemes zenei megoldásokat alkalmazva, mígnem az előadás free-be torkollott, mégpedig kollektív improvizációba, amiből aztán megint csak egyéni szólók kerekedtek, majd vissza a témához. A következő szám iszonyatos hangzavarral, vagyis kollektív improvizációval kezdődött, amiből idővel kerekedett ki egy másik Waller dallam, amit viszont nagyszerű egyéni szólók tarkítottak. Aki Takase majdnem hogy Cecil Taylor eszköztárával rendelkezik, de még a legvadabb részeken is van struktúrája annak, amit csinál. Még akkor is muzikális maradt, amikor a könyökével és az öklével zongorázott.  Az egész előadásnak hatalmas lendülete, humora, sodrása, szenvedélye és, mondhatni, bája volt. Rajtuk is látszott, hogy nagyon élvezik, amit művelnek, kiváltképp Eugene Chadbourne-on, aki oldalt szétálló hajával, kopasz feje búbjával, elhízott, rövidnadrágba bujtatott testével, egy esetben fejére csapott női parókával igen komikus látványt nyújtott – gesztusairól nem is szólva, viszont félelmetesen uralta mindkét hangszerét és főleg a bendzsóból hozott ki olyan dolgokat, amilyeneket az ember nem is társít vele. Ahol indokolt volt, ott énekelt is, hitelesen a húszas évek stílusában, de úgy, hogy Wallerre sem hozott szégyent.

 

 

Ritka az a zenész, még ritkább az az együttes, amelyik parodisztikusan, de ugyanakkor érezhető szeretettel, ismerettel és megbecsüléssel tud hozzányúlni egy régebbi stílushoz és azt olyan művészi szinten de- és rekonstruálni, s közben modernizálni, hogy az embernek egyszerre támad nevethetnékje, táncolhatnékja, miközben leesik az álla a csodálattól. Lester Bowie emlékezetes „Great pretender” paródiájából a szeretet és az eredeti anyag megbecsülése hiányzott – nem is véletlenül. A pop világából legfeljebb Frank Zappa volt erre képes (lásd, illetve halld: „Tears begin to fall”) – de ő sem ilyen sziporkázóan. Feledhetetlen élmény volt.

 

Innen mentem vissza a Budapest Jazz Clubba, ahol Fekete-Kovács Kornél Quintettje játszott (Bolla Gabi tenor és szoprán szax, Szakcsi Robi zongora, Hárs Viktor bőgő, Mohay András dob). Oláh Kálmán után Kornél a legötletesebb magyar jazz-komponista és hangszerelő és talán a legjobb trombitás is (van belőlük talán 3 ebben a kategóriában). A Bolla Quartet ¾ részének jelenléte hihetetlenül megváltoztatta a kvintett vérmérsékletét. Kornél absztrakciója Bolláék jóvoltából igazi tűzzel párosult. Később Bolla Gabi mondta, hogy ez nem igazán az ő asztala, de nagyon örül, hogy mást is játszhat, mint a saját hard bop stílusát, mert így kiteljesül és tanul. A legmeglepőbb az volt, hogy a ház dugig megtelt fiatalokkal. Óriási és lelkes tömeg élvezte a zenét. A jam sessionre (Cumo és barátai) már nem volt erőm.

 

A szombatot kihagytam, de vasárnap elmentem a Dómba meghallgatni a Magyar Dal Napjának jazz kiadását. Nagyon jól éreztem magam, szerintem kiváló platform volt a műfaj népszerűsítésére. A negatívumok helyett inkább azokat emelném ki, akik feldobtak. Jelenési sorrendben Fábián Juli volt az első, aki belelkesített. Tudni illik, hogy magyarul jazzt énekelni piszok nehéz és nagyon nagy kihívás. Eddig jóformán Berki Tamás (róla majd később) volt az egyetlen, aki ezt tudatosan művelte. Juli jazzesre tudta hangolni „mekegő” és első szótagot hangsúlyozó nyelvünket. Nem kis teljesítmény. Mint mindig, most is kicsit túllőtt a célon a szavak nélküli rögtönzéssel (scat), aminek nem tud mindig gátat szabni, de azért szerettem, amit csinált, mert jól csinálta. Babosék Veres Mónikáját már hallottam, amikor kb. három éve felléptettük őket a Nyitott Műhelyben. Akkor Gyula teljesen elnyomta a gitárjátékával és tündöklő, szexi szépségén kívül semmi sem jött be nekem. 

 

A zenekarvezető, lévén a Magyar Dal Napja, kénytelen volt szabadjára engedni vokalistáját, akitől padlót most fogtam. Hihetetlen hangja van, tud is vele bánni. Voltak teljesen Janis Joplinra, de még inkább a szerintem Joplinnál is jobb, de viszonylag ismeretlen Lydia Pense-re (Cold Blood) emlékeztető átérzéssel és hangerővel előadott részek, de egyáltalán nem az ő stílusukban énekelt. Szerintem ő lett volna az ideális női komponense az öreg Szakcsi 2005-2006-os New Gipsy Jazz formációjának Rostás Mónika helyett. Lenyűgöző produkció volt és Babos is kitett magáért.

 

 

 

 

Falusi Mariannról nem tudtam, hogy kicsoda. Kerekes Gyuri barátom világosított fel, hogy a Pa Dö Dö (amiről már hallottam, de amit még nem) fele. Ha feketének születik, jó blues énekes lett volna belőle. Jazzt nem tud énekelni, de ennek ellenére élveztem, amit csinál. Berki Tamás nagyon jól frazírozott, de nem szeretem a hangját, viszont elismerem, hogy ő az úttörője a magyar nyelv jazzesítésének. (Hólyagom Kádár Gyuriéval egyszerre mondta fel a szolgálatot, s így találkoztunk futólag – mert visszafele is futni kellett, hogy ne mulasszunk sokat – a MÜPA WC-jében) Ezután jött a Modern Art Orchestra, a MAO. Hogy mennyire modern? Annyira nem, hogy meglegyen benne a kortárs lenyomat. A „hiányzik” szó egyébként félrevezető. Azt kellett volna írnom, hogy „nem volt benne”, mert nekem ugyan nem hiányzott. A MAO modern abban az értelemben, hogy a negyvenes évek derekától a hatvanas évek elejéig játszott mainstrem-et nevezték „modern jazz”-nek és abba a kategóriába tökéletesen beleillik Fekete-Kovács Kornélék zenéje. Ami csodálatos volt számomra mind a kompozíciókban, mind pedig a hangszerelésben, hogy teljesen frissnek és a XXI. században is vállalhatónak hangzott a zene.

 

Egy zene nem attól él, hogy mennyire divatos – akár a kritika, akár a kasszasiker szintjén – hanem, hogy az adott pillanatban mennyire győzi meg a hallgatót saját életképességéről és érvényességéről. A zenészek kiválóak voltak, az árnyalások és a dinamika nagyszerű, noha Szőke Niki fellépése idején a hangmérnöknek oda kellett volna figyelnie, hogy a rezeseket vigye lejjebb. Niki nagyon jól énekelt, továbbra is fenntartom: ő az ország legjobb mainstream jazz énekesnője, de őt eddig egy intimebb hangvétel jellemezte, épp ezért nem állt helyzete magaslatán a hangmérnök. (Stan Kentoné volt minden idők legzajosabb big bandje. Énekesnője, June Christy még Nikiénél is meghittebb hangulatban énekelt, de a kaliforniai hangmérnökök és Kenton roadie-jai ebből is mágiát tudtak teremteni.) A pódiumi mozgás nem megy neki, nem is kellett volna erőltetnie, hisz nemrég szült. Hozhatott volna egy bárszékszerűséget és arról énekelhetett volna, mint azt tette volt a Nyitott Műhelyben. Winand Gábor, aki technikailag nagyon nagy énekes, a hangja is nagyszerű de annyira markáns a stílusa, hogy általában egy félóra nehéz rá koncentrálni, a nagyzenekari kísérettel sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint Gadó Gáborékkal kisegyüttesben.

 

Innen mentünk át az olasz zongoristanő, Rita Marcotulli és gitáros partnerének estjére, melynek az öreg Szakcsi volt a díszvendége. Ez elmélyült, ötletes, visszafogott, klasszicizáló muzsika volt, melynek minden résztvevője hihetetlenül odafigyelt és bámulatosan reagált a többiekre. Ez annál is tiszteletreméltóbb teljesítmény volt, mert a repertoár egyáltalán nem volt tempós és lassú számokon sokkal nehezebb csalni. Ennyi.