Idén már harmadik alkalommal rendezték meg Zamárdiban a Balaton Sound fesztivált, ami elsősorban az elektronikus zenékre koncentrál. Persze idén sem az ilyen típusú együttesek csinálták a legjobb koncerteket, akárcsak az első alkalommal a Beastie Boys vagy tavaly az Orishas. Mindenesetre lehetett egy jót bulizni négy napon keresztül a Balatonnál.

július 9. csütörtök
Az első napot a nagyszínpadon a Dub Pistols nyitotta egy nagyon laza, bulizós koncerttel. Hamar megtelt a színpad előtti terület táncolni vágyó emberekkel, akik aztán pöröghettek a “Cyclone”-ra, vagy rázhatták a hajukat az AC/DC “Highway to hell” átiratára. Sőt a koncert vége felé bedobtak egy másik feldolgozást is a Stranglers féle “Peaches”-t, és természetesen nem maradhatott el a másik nagy sláger, a “Problem is” sem. A buli külön színfoltja volt a Folkfree-s Hajas Gábor közreműködése tekerőlanton. A nagyszínpad második koncertjét már sokkal többen várták, ami nem csoda, hiszen a Nouvelle Vague sokkal ismertebb Magyarországon. A francia zenekar ‘80-as évekbeli sikereket játszik saját felfogásban sanzonos, néha bossa novás köntösbe bújtatva. Nekem ezúttal kevésbé jött be a produkciójuk. Tavasszal láttam őket az A38-on, az fantasztikus volt. Az zenéjük szerintem inkább egy klubba való, túl nagy volt nekik ez a színpad. Fél óra elteltével át is mentem a kisszínpadhoz, ahol a Realistic Crew játszott. Nagyon tetszett ez a visszafogott, borongós trip-hop, amit egy cselló-hegedű duó és egy trombitás színezett. Sajnos a szomszéd sátorból zavaróan hangosan áthallatszott a “lakossági house” tücc-tücc, élvezhetetlenné téve a Realistic Crew produkcióját. Kár érte! A nagyszínpad esti fő fellépője az Underworld volt. A brit techno kettős (a koncerten hárman zenéltek) még a ‘90-es évek közepén robbant be a köztudatba a “Trainspotting” című film egyik betétdalának köszönhetően. Talán azóta sem dobtak akkorát, mindenesetre ezen az estén eléggé megmozgatták a közönséget. Az első fél óra feszes tempójának köszönhetően ezrek táncoltak a Balaton parton. Utána ugyan kicsit leült a buli, de a “Born slippy” első taktusaira megint felpörgött a hangulat, ráadásul óriási fehér lufik kezdtek el potyogni a színpadról, ami persze alaposan megtornáztatta a közönséget.

július 10. péntek
Délután 5-kor Barabás Lőrinc zenekara kezdett a kisszínpadon. Ezúttal Cséri Zoli játszott billentyűs hangszereken az igazoltan hiányzó Premecz Matyi helyett. A szemerkélő esőben is remek hangulatot csináltak, és elhangzott néhány új dal is a készülő második albumról. 6-kor viszont az Ozomatli csapott a húrokba a nagyszínpadon, az első sorból néztem végig a los angeles-i csapat koncertjét. Elég nehéz kategorizálni a zenéjüket, talán cumbia-mariachi-funk-rock egy kis hip-hoppal. A közönség mosolyogva, táncolt, tapsolt az első perctől fogva, különösen akkor, amikor a biztonsági őrök először kaptak a szívükhöz ijedtségükben. Ugyanis Justin, a csapat MC-je leugrott a színpadról, éneklés közben kezet rázott néhány rajongóval, majd villámgyorsan átugrott a kordonon a közönség közé. A szekuritiseket láthatóan váratlanul érte az esemény, és kétségbeesetten próbálták követni a tömegben az énekest, aki hamarosan (természetesen sértetlenül) visszamászott zenész társaihoz. A buli elképesztően jó volt, nekem egy rumbatököt hajítottak le a színpadról, amit lelkesen ráztunk a körülöttem állókkal, majd visszapasszoltam Justin-nak. A koncert végén a biztonságiak másodszor kaptak majdnem infarktust, mert az egész zenekar levonult a küzdötérre a közönség közé, és így fejezték be a műsort. Elképesztő hangulat volt! Az Ozomatli után a kisszínpadon kezdődött a new york-i jazz & hip-hop csapat, a Guru’s Jazz Matazz koncertje. A klasszikus hip-hop felállás (1 DJ + 2 MC, mint pl. a Run DMC) egy trombitással és egy billentyűssel (aki néha fuvolázott is) kiegészülve okozott kellemes perceket a közönségnek. A kellő arányban adagolt jazz és hip-hop igen működőképesnek bizonyult, bár a keményvonalas jazz-, illetve hip-hop rajongóknak nem biztos, hogy maradéktalanul tetszett ez a keverék. Péntek este az utolsó fellépő a nagyszínpadon a Kraftwerk volt. Kíváncsian vártam a legendás német együttes fellépését, de bevallom, hogy nekem óriási csalódást okozott. Azt persze sejtettem, hogy nem kapok majd rock’n’roll cirkuszt, de a teljes műsor alatt mozdulatlanul álló négy figura elég kiábrándító volt. Ha nem lett volna vetítés, azt hiszem elég gyorsan kiürült volna a küzdőtér. Ez így teljesen felesleges, sokkal jobban jár az ember, ha otthon megnézi a DVD-t a kedvenc foteljéből, és még kényelmesebb is. Érdekes, hogy pont egy napra került az egész fesztivál legspontánabb és legkiszámítottabb produkciója. Az Ozomatlinak nem volt szüksége vetítésre, igaz nem csak a zenéjük, de a hozzáállásuk is teljesen más, mint a Kraftwerké. Kíváncsi lettem volna, hogyan ugrik fejest Ralf Hütter hangszerével együtt a közönség sorai közé.

július 11. szombat
A négynapos fesztivál számomra egyik legjobb koncertjét láttam ezen a napon. Este 7 előtt nem sokkal lépett színpadra a Kyoto Jazz Massive két vendég énekesnővel kiegészülve. A buli elején még a keverőpult mellett álltam, de hamarosan azon vettem észre magam, hogy a legelső sorból figyelem az eseményeket. Beszippantott a zene. A titok nyitja, hogy táncolható jazz-t játszanak ezek a japán fiúk, a két énekesnő pedig megtölti lélekkel az egészet. Elég egyszerűnek tűnik a recept, ugye? A közönség megállás nélkül mozgott a ritmusra, és csak mosolygó arcokat láttam a tömegben. Ami külön vicces volt, hogy a zenészek – igazi japán turistához méltóan – egymást és a közönséget fotózták a koncert közben. Ami persze eléggé emberi dolog és megint borzongva jut eszembe az előző napi Kraftwerk. A Kyoto Jazz Massive után átballagtam a nagyszínpadhoz, ahol a Brains kezdte a buliját. Szeretem őket, de ennek ellenére is az az érzésem támadt, mint a Nouvelle Vague-al kapcsolatban, hogy nagy nekik ez a színpad. Persze jól játszottak, csak mégis hiányzott valami. Egyébként elég érdekes módon a Brains koncerttel egy időben a kisszínpadon a Zagar lépett fel, amit nem egészen értettem, én biztos fordítva csináltam volna. Ennek a szervezésnek köszönhetően, szinte többen voltak a kisszínpadnál, mint a nagynál, de legalábbis ugyanannyian. Ezen a napon viszonylag korán kereket oldottam, és így lemaradtam Rodney Hunter koncertjéről, amit azóta persze már bánok.

július 12. vasárnap
Vasárnap kicsit később értünk ki a fesztiválra, így az első produkció, amit láttunk, a Röyksopp volt a nagyszínpadon. A norvég duó alapvetően a lassabb, nyugisabb dalaival alapozta meg a hírnevét, de persze koncerten ez kevésbé működik, ezért inkább pörgősebb témákat játszottak, ami a közönség megtáncoltatásához jó, de nekem túl diszkós volt. Ha viszont agyas diszkó, akkor inkább jöjjön a Daft Punk! Ráadásul a zenészek meglehetősen fel voltak dobva (nem feltétlenül a friss balatoni levegőtől), Torbjørn-nek például fogalma sem volt, hogy hol van, melyik országban, Svein súgta neki a megfejtést. Ettől függetlenül rendben lement a program, de semmi több, semmi extra. Ez egyébként teljesen igaz volt az ezt követő Moby koncertre is. A közönség kapott egy korrekt best of Moby műsort, de ez is nélkülözött minden eredetiséget, emlékezetes pillanatot. Tisztes iparos munka volt, nem éppen egy olyan fesztiválzáró buli, amire évek múlva is szívesen gondol az ember.

 A négy nap alatt számomra messze kiemelkedő az Ozomatli és a Kyoto Jazz Massive koncertje volt, a mélypontot pedig a Kraftwerk jelentette. Remélem jövőre jobban sikerül összeállítani a programot és akkor megint jövök!