Staff Benda Bilili - Tres Tres Fort / Crammed Disc - 2009 / *****
Illő és üdvös, hogy ezzel a remek kongói zenekarral üssük fel a Civil Rádió zenei blogját, hiszen náluk hátrányosabb helyzetű zenészeket jelenleg nehezen találnánk bármelyik bolygón.
Lehet, hogy Észak-Jemen jó hely, de a Kongói Demokratikus Köztársaságról annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy (a Wikipedia szerint legalábbis) 1945 óta háború nem követelt annyi áldozatot, mint az itteni. (A Planet Mambóban szoktuk játszani egy másik kongói zenész, Zao L’Aiguille című gyönyörű kis dalát (itt lehet meghallgatni), amelynek magyarra fordítva A tű a címe, és valami olyasmiről szól, hogy össze lehet-e még varrni, ami ennyire szétszakadt...) A 2. kongói háborút Afrika világháborújának is nevezik, mivel nyolc afrikai ország volt benne (közvetlenül) érintett. Hivatalosan 1998-tól 2003-ig tartott, de kisebb méretekben és megszakításokkal (on and off) lényegében azóta sem ért véget, úgyhogy 2008-ig a háborút kisérő éhínségekkel és járványokkal együtt kb. 5 és félmillió(!) áldozat írható a számlájára.
A Kongó elnevezés egyébként legalább két (a könnyebbség kedvéért szomszédos) országot (Kongói Köztársaság/Kongói Demokratikus Köztársaság) és az őket átszelő folyót jelöli, de hogy mégse legyen ennyire egyszerű, a demokratikus köztársaságot (volt Belga-Kongó) és a folyót Zaire néven is ismerik. (Akinek pedig ennyi adat fájt, az megérdemli, hogy összekeverjék Budapestet Bukaresttel.)
Na, de azt ígértük, hogy a Staff Benda Bililiről és az ő lemezükről írunk, ami borítékolhatóan az év egyik nagy durranása, olyan BVSC-szerű történet, a zenén túl megvan benne az örök emberi sztori is, két belga(?) filmes már le is forgatta a
dokumentumfilmet a lemezhez, amit kis szerencsével előbb-utóbb bizonyára elcsíphetünk a Mezzo tévén... Addig pedig marad a youtube, ahol remek kis klipeken nézhetjük ezeket a paralízistől bénult, középkorú (plusz egy tini srác, ld. alább), hajléktalan zenészeket, akik a kinshasai állatkertben élnek és utcazenélnek, ami (az állatkert) egy ilyen nagy parkszerűségnek tűnik, mint mondjuk a Margitsziget. Szóval az egész egyértelműen durvább, mint Havanna-alsó... A poén természetesen az, hogy a jórészt házi készítésű hangszereken (dzsembe, gitár, basszusgitár) megszólaló zenéjük ezzel együtt igazi örömzene. A hangszerek lehetnek házilag barkácsoltak, a megszólalás azonban egyáltalán nem amatőr, viszont feszes és dinamikus, a dalok változatosak, líraiak, pörgősek, meglepőek. A legmegdöbbentőbb az említett kissrác, Roger Landu, aki egy konzervdobozból, hajpántból és egy szál gitárhúrból összerakott hangszerén hozza a nyöszörgő, afro-bluesos szólókat és effekteket. Akkor is nehéz elhinni néha, hogy nem valami érdekesen torzított villanygitárt hall az ember, ha a saját szemével látta. A telivér hangzásért felelős kísérő akusztikus gitárok pedig az isteni Franco nyomán a klasszikus, indázó, lebegő kongói rumbát ötvözik keményebb, James Brown-os funkos ritmusokkal, és nem csak a Sex Machine-t beépítő
Je t’aime c. dalban. Az (állítólag a helyszínen, lopott áramot használva felvett) albumot nyitó
Moto Moindo Buena Vistás, Orchestra Baobabos bágyadt karibi hangulata is hamar átcsap egy sodró lendületű szukuszba. A
Moziki totális afro-szalsza, akusztikus verzióban. Az énekhangokhoz és a kórusokhoz nem nagyon lehetne semmit hozzátenni vagy elvenni belőlük. C'est fantastique, my friend, hallani, látni kell...
Szalsza József
Utolsó kommentek