Három mára kiszemelt előadónk - egy kongói, egy gambiai/angol duó és egy brazil - zenei fejlődését érezhetően meghatározta a rockzene. A kongói So Kalmery idén jön a Szigetre - a dolgok mai állása szerint az ő zenekara nyitja majd a világzenei színpad műsorát. Justin Adams pár éve járt már ott, kicsiny triójával kicsit elveszve a nagy csörömpölésben. Harmadik versenyzőnket pedig - hiába nehézsúlyú odahaza - valószínűleg sohasem hallhatjuk majd a Sziget fesztiválon — brazilokat oda egyszerűen nem hívnak meg. 

So Kalmery - Brakka System

Bár So Kalmery esetében talán helyesebb lett volna a funkys, bluesos afro-soul meghatározás - nehéz lenne eldönteni, hogy az amerikai vagy az afro elem dominál-e a zenéjében. A Waria c. dalban hosszan sorolja kedvenceit Jimmy Hendrixtől John Lee Hookeren és John Lennonon keresztül Celia Cruzig. Mindenesetre legalább annyira dögös, húzós, funkys ez a lemez, mint a szintén kinshasai Staff Benda Bilili-é - csak itt torzított villanygitárokkal és finom soulos Hammond hangzással elővezetve. A dalok többségét szuahéliül énekli, ahol viszont angol a szöveg, mint pl. a Brand New Day-ben, ott úgy szól, mint egy afrikai Ben Harper - pont az a rusztikus ("roots") old-school megszólalás jellemzi. A lassabb, akusztikusabb számoknál hallatszik, milyen egyszerű elemekből van odatéve ez a zene, hiányzik minden felesleges parasztvakítás. Lehet, hogy végül mégis kinézek arra az első Sziget-napra. 

Justin Adams & Juldeh Camara - Tell No Lies

 Legalább a kilencvenes évek közepe, Ali Farka Tourénak a köztudatba való berobbanása óta van napirenden a blues szaharai/afrikai gyökérzete. Azóta próbálják muzsikusok, lemezkiadók feltérképezni a kapcsolódási pontokat e két látszólag távoli zenei világ között. Justin Adams elég régóta utazik már ebben a műfajban, és úgy tűnik, a gambiai Juldeh Camara segítségével sikerül egyre tökéletesebbre csiszolnia védjegyévé vált stílusát, ami tulajdonképpen az extrém kiteljesítése ennek a fúziónak - a legvadabb, rock & rollos, punk-rockos gitár-riffek házasítása rusztikus nyugat-afrikai hangszerekkel (itt éppen az egyhúros ritti-vel) és a jellegzetes griot énekstílussal. A blues is megjelenik pl. a Fulani Coochie Man c. dalban - ennek a hangulata hasonlít talán a leginkább a kilencvenes évekbeli Ali Farka/Cooder közös zenélésekére. Még az egyhúros hegedű is megtévesztésig úgy szól, mint egy blues harmonika. 100% örömzene. 

Lenine - Labiata

 Progresszív szamba-rock — ez hogy hangzik? Lenine új albuma úgy indul, súlyos hegedűkkel, csellókkal, mint egy felturbózott Makám-lemez, aztán belépnek az elektromos gitárok és felcsendül a jellegzetes bariton. Samba e leveza - szamba és könnyedség, mondja az egyik dal címe, de a szambára emlékeztető lüktetés ellenére inkább komor és fenyegető ez a szám is. Zaklatott városi zene - ez a Caetano újabb lemezein is visszaköszönő, sötét effektekkel súlyosbított, enyhén disszonáns hangulat uralja a lemezt. Jó volna persze érteni a szövegeket is, mert végig az az ember benyomása, hogy Lenine nagyon fontos dolgokról énekel. Mindenesetre ha valaki a Jobim/Getz-féle felvételek után itt próbálná meg újra felvenni a brazil zene fonalát, elég mellbevágó lehet, de egy próbát talán megér.