„Aki élő, folyamatosan alakuló, az adott korra és közegre reflektáló zenének tartja a dzsesszt, azaz elvárásai vannak a műfajjal kapcsolatban, az a tehetségbörze három napja alatt nagyon rosszul érezhette magát. Ilyenek azonban kevesen lehetnek, mert a két hétvégi napon tülekedve szaladtak az érdeklődők egyik koncertről a másikra az Üvegteremből a ruhatár mellett elterülő zászlótérig.” Két mondat Végső Zoltán írásából.

(A magyar dzsessz jövője – ÉS 2010. 01. 15.). Két mondat a sok közül, amely rosszindulatot, arroganciát tükröz és nélkülözi a körültekintést. Felteszem a kritikus, Brecht után szabadon, úgy érzi, hogy a közönséget kellene leváltani. Ha Végső Zoltán cikke a magyar dzsesszkritika jövőjének az előképe, akkor mindazok, akiknek elvárásai vannak a kritikával kapcsolatban, valóban rosszul érezhetik magukat.

Végső Zoltánnak természetesen szíve joga bármit szóvá tenni, ami sérti az ízlését. Néhány bírálatával és majdnem minden – fehér holló számba menő – dicsérő mondatával is egyet tudtam érteni. Inkább az a bajom vele, és nem csak az idézett cikk, de általános kritikusi teljesítménye kapcsán, hogy látszólag mekkora örömet okoz neki, ha valakit lehúzhat a sárga földig. Lehet, hogy ő ezt tartja a kritikus funkciójának. Szerintem inkább az, hogy felkeltse olvasóinak figyelmét arra, ami érdekelheti őket vagy tetszhet nekik és, természetesen, felhívja a figyelmet az esetleges buktatókra is. A karaktergyilkosság semmi esetre sem a kritikus funkciója, legfeljebb az a verem, amibe számos kritikus beleesik. Amit Végső például Borbély Miklós fellépése kapcsán írt, az inkább karaktergyilkosság semmint kritika. Persze nem kifogásolható, - még akkor sem, ha nem nagyon értek egyet vele, - amikor azt írja, hogy „nem sikerült a középfekvésből kikászálódnia és a dallamokból saját ötleteket kibontania”. Ahhoz viszont mérhetetlen rosszindulatra volt szükség, hogy megállapítsa: a fiatal szaxofonos „elmélyült, intellektuális dzsesszzenésznek igyekezett magát mutatni, de túl sokat figyelt a pózra.” Ezt nem tudom honnan veszi: Borbély Miklós arckifejezéséből, testtartásából, netán a játékából? Nekem inkább Végső Zoltán póza tűnik fel, a póz, amelyből a lehető legritkábban tud kilépni, amelyben ő az a kérlelhetetlen, fellebbezhetetlen ítész, aki mindig megmondja a frankót.

Még durvábbnak és indokolatlanabbnak tartom azt, amit Balogh Rolandról ír. Érdemes teljes egészében idézni: „A két zenekarban is fellépő gitáros Balogh Roland ikertestvérével, a zongorista Zoltánnal alakított kvartettjében igyekezett megmutatni valódi énjét. Gyámoltalan bemutatkozásában a montreux-i dzsesszgitár versenyre helyezte a hangsúlyt; mint elmondta, azt megnyerte. E tény kitágította az eredetileg csak a magyar dzsesszre fokuszáló közönség látókörét, és a koncertet hallgatva aggodalommal gondolhattunk arra, ezek szerint az utánpótlás nemzetközi szinten is deficites.” Kérdem én, hol itt a zenekritika? Számomra az sem derül ki az idézett részből, hogy mi Balogh Roland valódi énje, amelyet igyekezett megmutatni. Bemutatkozása hogy jön a zenéhez? Tán szónoki vagy konferanszéi erényeket óhajtott Végső Zoltán pontozni? Ebből a hosszú szövegből csak az világos a számomra, hogy nem tetszett neki amit vagy ahogy Balogh Rolandék játszottak. Ezt egy mondatban el lehetett volna intézni. Arról már szó sem esik, hogy zeneileg mi az, ami nem tetszett. Úgy tűnik, a szöveg hosszát sajnos az egyetlen önfényező szándék indokolta, hogy a kritikus elsüssön egy poént a fiatal muzsikusok rovására. Montreux egyébként valóban az ízlésficam fellegvára lehet. Ott nyert ugyanis, Balogh Roland előtt, az elmúlt évtized során első díjat zongorán Szakcsi Lakatos Róbert és Szabó Dániel, gitáron Pusztai Antal, énekben Szőke Nikoletta és ott került, akkor 14 évesen, egyetlen magyarként és egyetlen tizenévesként, a szaxofonos világvetélkedő elődöntőjébe Bolla Gábor. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy ezen események bármelyike feltűnt volna annak idején az ÉS dzsesszkritikusának, de nem lepne meg, ha nem tartotta volna említésre érdemesnek. A brit főváros dzsesszkedvelő közönségét is valószínűleg leváltaná, miután ott rendre ovációval fogadják azokat a magyar dzsesszzenészeket is, akik kiesnek a látószögéből vagy bele sem kerülnek.

Végső Zoltánnak, és ez talán a legfontosabb, úgy látszik eszébe sem jutott, hogy az esetek túlnyomó többségében pályakezdő, vagy még ott sem tartó fiatalokról van szó. A világ legtermészetesebb dolga, hogy végigjárják azt a százéves utat, amelyet az általuk választott műfaj eddig megtett. Kíváncsi lennék, mit írt volna Végső Zoltán, ha hetven évvel korábban születik, a 19 éves Charlie Parker játékáról, aki – saját bevallása szerint – hangról hangra megtanulta akkori bálványa, Lester Young lemezeken hallott szólóit és azokat játszotta? Mit írt volna akár Lester Youngról, aki ugyanezt tette fiatalkorában Frankie Trumbauer felvételeivel? Ha valakit igazán foglalkoztat a műfaj jövője, akkor úgy bírálja a fiatalokat, hogy elkerülhetetlen hiányosságaik szükségszerű említése mellett bátorítja is őket, nem pedig abban kéjeleg, hogy milyen epésen tud valakit letaglózni és elbizonytalanítani. (Van ilyen cikk az adott témában. Lásd Zipernovszky Kornél „Félkészen a kirakatban” c. írását a www.kultura.hu –n. Nem kell minden szavával egyetérteni, de józan egyensúlyban fellelhető benne a bírálat és a jobbító szándék.) Ha valaki igazán szereti a műfajt, akkor csak örülni tud annak, hogy még van olyan szervezet az országban (ahol a kormány mindösszesen csak nagyjából 0.5%-ot ad a dzsessz művelésére a zenére fordított összes költségvetési forráshoz képest), amelyik áldozatos munkával előteremti a pénzt, összetoborozza a külföldi szakembereket és lehetővé teszi, hogy fiatal zenészeink három egymást követő napon át pódiumot és közönséget kaphassanak.

A baj az, hogy – az ÉS-ben éveken át közölt írásaiból ítélve – Végső Zoltán a műfajnak csak egy szegmensét szereti. A jazz fősodrát nem. Legalább is a lehető legritkább alkalommal foglalkozik vele és amikor megteszi, akkor még ritkábban lát benne pozitívumot, többnyire fanyalog vagy fikázik. Az ÉS azon olvasói, akik szívesebben hallgatják a dzsessz fősodrát (divatosabban: a „mainstream”-et) az avantgárdnál, egyáltalán nincsenek kiszolgálva. Gyanítom pedig, ők alkotják a többséget. Végső Zoltánnak biztos megvan a maga olvasó- és rajongó tábora. Nem menesztését óhajtom, hiszen fontos, hogy a lap a műfaj avantgárdjával és kísérleti ágával behatóan foglalkozzék. Mindössze az látszik kívánatosnak, hogy a lap alkalmazzon olyan kritikust is, aki legitimnek tartja, hogy a jazznek a hatvanas évekig kialakult stílusait ma is játsszák és élvezzék. Ha a lap irodalmi részében ez lehetséges, miért nem kaphatják meg ugyanezt a dzsesszkedvelő olvasók?

Pallai Péter

rádiós dzsesszműsor készítő,

a londoni Magyar Kulturális Központ dzsessz kurátora